BUCKAI KARCOS – Szegeden hívták így a homoki bort: buckai. Szigorú utalással a „terroir”-ra. De a ’buczkai karcos’ mellett tisztelték még buckai vinkónak, és láttam gunyorosan így írva is: ’Vins de l’Homok, de Boutzka’. És aztán így is: lőre, káposztalé, bokorugrós, bicskanyitogató, guggolós, kétemberes stb. Tömörkény István viszont többször és szépen ír róla; a buckai szóhasználata nála oly természetességgel íródik, akár a többi alapszava,
HÚSFOGYASZTÁS – Hosszú időn át, gyakorlatilag mindent, aminek négy lába volt és nem volt asztal, megsütöttek, megfőztek, elfogyasztottak. A nagyméretű madarak, vadak, halak a társadalmi rangban magasan állók asztalára kerülhettek csak, ezzel is kifejezve és erősítve az uralkodó osztály felsőbbrendűségét. Hattyú, szarvas, őz, vagy viza csak királyi, főúri asztalokon fordulhatott elő. Ám a változás folyamatos volt. Az angol udvarban a Viktória királynő számára készített 1840-es karácsonyi menüben szerepelt utoljára sült hattyú, hogy aztán soha többé már ne jelenjen meg.
RÉGI ASSZONYOK – Deé Nagy Ildikó és László Lóránt új könyvében, Gróf iktári Bethlen Zsuzsanna és szakácskönyve, találom az izgató és csábító mondatot: „Álmélkodásra invitáljuk a kedves olvasót, aki méltán csodálkozni fog azon, mi mindennel foglalkozott ez a 18. századi nagyasszony”. És lőn, minden stimmel – a nagyhírű kancellár és tudós könyvtáralapító Teleki Sámuel gróf (1739-1822) feleségéről, a mindössze negyvenhárom évet élt nagyszerű asszonyról, iktári Bethlen Zsuzsannáról (1754-1797) elmélyült élet- és pályarajz bontakozik ki. Aki méltó társa volt Erdély legjelentősebb könyvtára, a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítójának – akinek a kortárs Benkő József szerint „a magyar és erdélyi történelemre nézve hatalmas adattára van, s könyvtára örök dicséretet
MAGYAR KALÁCS – A kalács a kenyér hétszáz esztendeje becsben tartott testvére. Afféle franciás briós (brioche), amit mifelénk – ha már briós – apostol-kalácsnak ismertek a 19. században és serélesztővel gyúrtak. Ismeretesek német, cseh, angol és más kalácsok is, ám hogy miért azok, s nem mások, titok övezi. Dobos C. József Magyar-Franczia Szakácskönyvében „magyar kalács” is akad, mert mi is kedveltük, kedveljük. A kalács ismert említése a 14. századtól fordul elő. A 19. században sokfelé már a kenyértől külön kemencében sütötték, ugyanott, ahol a zamatos kacsát, libát, kisebb húsokat is. Kezdetben töltelék nélküli volt és a kenyér tésztájából szaggatták ki. Alakja kerek, vagy kerekre formázott, fonott.
KELESZTETT KENYÉR – A kelesztett kenyér története – hasonlóan a sörfőzés és borászat történetéhez – az élesztőgomba története is. Eme jól ismert egysejtű gombák gyors növekedéséhez víz, meleg (26-30°C) és tápanyagok (szőlőcukor) szükségesek. A cukrok forrása a keményítő enzimatikus bontása. A cukorból a glikolízisnek nevezett lebontó folyamat során alkohol, és széndioxid keletkezik. Közben derék élesztőnk is jóllakik energiával (ATP), mert végül is ezért tette, amit tett és nem a mi kedvünkért. A „normál” élesztős és a kovászolt kenyér közötti alapvető különbség az élesztő forrása.
ONOZÓNÉ, SZEGED – Fiatalkori emlékként említi Jókai, A nők a tűzhely mellett, hogy ’49-es debreceni menekültként feleségével a zsúfolt városban nem jutottak semmiféle éttermi koszthoz. Persze pénzük is alig akadt. De mit tehetni, azért csak „vettünk két lábast a piacon, hozzá főzőkanalat, lisztet, húst, szalonnát; bérszobánkban volt egy belülülő kályha: abban a feleségem olyan fejedelmi lakomát főzött,
Legfrissebb hozzászólások