AZ ELSŐ SZEGEDI PAPRIKAKERESKEDŐK – „Bár a szegedi népben nem közönséges kalmárszellem él, – írta Bálint Sándor, 1939-ben – a kor meggyorsult kapitalista tempóját főképpen tőkével nem tudta követni. A paprikakereskedelemnek a kor szükségleteihez és szabadversenyes lehetőségeihez alkalmazott organizációját a kilencvenes évek táján itt is a zsidóság vállalta magára.”
BUCKAI KARCOS – Szegeden hívták így a homoki bort: buckai. Szigorú utalással a „terroir”-ra. De a ’buczkai karcos’ mellett tisztelték még buckai vinkónak, és láttam gunyorosan így írva is: ’Vins de l’Homok, de Boutzka’. És aztán így is: lőre, káposztalé, bokorugrós, bicskanyitogató, guggolós, kétemberes stb. Tömörkény István viszont többször és szépen ír róla; a buckai szóhasználata nála oly természetességgel íródik, akár a többi alapszava,
ONOZÓNÉ, SZEGED – Fiatalkori emlékként említi Jókai, A nők a tűzhely mellett, hogy ’49-es debreceni menekültként feleségével a zsúfolt városban nem jutottak semmiféle éttermi koszthoz. Persze pénzük is alig akadt. De mit tehetni, azért csak „vettünk két lábast a piacon, hozzá főzőkanalat, lisztet, húst, szalonnát; bérszobánkban volt egy belülülő kályha: abban a feleségem olyan fejedelmi lakomát főzött,
A TISZAI HAL – Gazda beszélyíró tán élete legjobb halászlevét (régi szegedi nevén: halpaprikását) ette egy születésnapi ebéden. Palicson. Beléágyazva egy sor halétel közé, melyek, hajaj, egy régi, valahai tiszai halbőséget idéztek. S most az ünnepi ételsort adták. Gazda elé tárulkozó meglepetéses palicsi menü ugyanis így festett: indításnak haltepertő és halpástétom kecskesajt gombócokkal.
A KÉSŐ TAVASZTÓL kora őszig nagy tömegben halászott halak nem csekély részét sózással, füstöléssel, napon, szélben szárítással tartósították. Többek között a már említett téli böjtökre gondolván. A halszárítás különösen az Alsó-Tisza vidékén és Komárom környékén volt elterjedt, ahogy a halászlevek is itt, ezeken a részeken mutattak erőteljes fejlődést és fejlettséget. A Balaton halászléjére is az Alsó-Tisza vidékéről származó halszárító idénymunkások és asszonyaik főzési hagyománya és tudása gyakorolt hatást. A Tisza partján igen nagy számban helyezkedtek el a halszárító tanyák. A néprajzi irodalom szerint a 19. század közepén Szeged–Csongrád között legalább
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!