A KASUTERA nevű közkedvelt japán mézes süteményt a portugálok ismertették meg a 16. századi Nagaszakival, és ma is a Nagaszakiban készített kasutera örvend a legnagyobb becsületnek Japánban. A portugál konyha hatása egyébként más, ma már nagyon japánnak gondolt, tartott ételeknél is megmutatkozik. Ilyen az ugyancsak portugál gyökerű tempura is.
A JAPÁN JÉGKRÉMEK választéka lehengerlő, az ízekről már nem is beszélve. A szigetországban akad bálna és angolna, vaszabi, polip, tintahal, tengeri hal, só, tulipán, cseresznyevirág, tészta, csirkeszárny, kaktusz, cápauszony, osztriga, kaliforniai kagyló, padlizsán, fokhagyma, búza, saláta, csirke, édesburgonya, szójaszósz, indiai curry, kukorica, chili, marhanyelv, mizó, nyers lóhús és számtalan más, szokatlan ízű jégkrém is.
JAPÁN az ötvenes évek óta inspirálja az európai konyhaművészetet. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől kibontakozó nouvelle cuisine egyik szellemi táplálója éppen a tradicionális japán konyha volt. Japán azonban nem csak ez, ahogy hazánk gasztronómiája sem a Costes, vagy az Onyx. Japán az instant műételek hazája is. A legújabb csoda a zéró kalóriás Shirataki „tészta”, amely azonban mégsem annyira új, mi több, régóta fogyasztott.
A JAPÁN KONYHA meghódította a világot, s termékenyítőleg hatott a nyugati szakácsművészetre is. A nouvelle cuisine történetének fontos állomása a 1964-es Tokiói Olimpia, ahol az ötvenes évek első francia TV-szakácsa, a népszerű Raymond Oliver (1909-1990), a francia olimpiai csapat séfje. Oliver itt találkozik Shizuo Tsuji (1935-1993) francia-irodalom szakon végzett oszakai szakácsiskola tulajdonossal, akivel együtt fontos szerepet játszanak a francia és japán konyhaművészet közti kapcsolat kiépítésében. Ennek eredményeként francia szakácsok utaznak Japánba tanítani és a francia szakácsművészet Japánban, majd ezt követően Hong Kongban, Szingapúrban is gyorsan népszerűvé válik.
A JAPÁN itadakimasu (ejtsd: itadakimasz) jelentése felületesen annyi, hogy „No, együnk!”. Ezzel megfeleltethetjük a „Jó étvágyat!” kívánás európai szokásának, vagy az asztali áldásnak is, különösen azzal a szakrális tartalmával, amelyet a „magamhoz veszem az életed” jelentés takar. Az étkező ezzel az elfogyasztott állatok, növények életét veszi magához, s köszöni meg. Szép gondolat, s gesztus, amely mélyen gyökerezik a japán kultúrában, bár a fiatal japánok már nem is mindig
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!