AUGUSZTUS HUSZADIKÁN a Nagymarosi Motor Yacht Club évtizedes hagyományai szerint esti lampionos felvonulást rendez a Dunán. Ez nagy és szép dolog, s a Club tagjaként részese voltam már többször is, ám ami előtte van, az a gasztroblogger szívét igazán megdobogtató valami: délután vacsorafőző „versenyre” kerül sor. Flamich Pista barátom benevezett engem is – magához.
AZ ELŐZŐ KÉT RÉSZBEN nem a magyar ételeket és az őrölt pirospaprika nyomait keresgéltem Szlovákiában, hanem a szlovák gasztronómiát igyekeztem felderíteni, amelynek lényeges és történelmileg szerves része a magyarság számunkra igazán jól ismert konyhája. Így aztán nem délről haladtam északnak, ahogy kényelmesebb és szokásos, hanem ellenkezőleg, északról délnek, különbséget téve a hegyvidék és a síkság között is.
„Az ég kék volt, mosolygott a mindenség, felálltam az asztaltól, boldog voltam.” (Gustave Flaubert, Voyages)
CZIFRAY ÉS A HALÁSZLÉ, avagy egy magyar bouillabaisse a gasztronómia virágkorából (1840)” – szól a teljes cím. Az elmúlt száznegyven évben szinte alig változtak azok a gondolati sablonok, amelyek valamikor a 19. század utolsó harmadában a halászléről a Tisza és Duna parti városokban falvakban kialakultak, s a Balaton partján is elterjedtek. Itt az ideje ezen a szellemi restségen némiképpen változtatni, s a halászlét tágasabb környezetben is láttatni.
Az idén Kecel városa ad otthon a két évvel ezelőtt Soltvadkerten elkezdődött, majd Kiskőrösön folytatódó Három Város Fesztiválnak. A rendezvény elsősorban a borról és a gasztronómiáról szól és fesztivál jellegével hamar népszerűvé vált. A három napos rendezvény gazdag programja a folytatásban található (Kattints az oldalakra!)
SPÁRGA PÁLINKA után rékási bor, izsáki kecskesajtokkal: az idei Pannon Bországgyűlés számomra ezekkel a termékekkel íródik le. Mindhárom kimagasló minőséget képvisel.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!