LAKÁSÉTTEREM. Volt már róla szó, bár nem a két, TV-műsorokból is jól ismert szakács nevének említésével. Merfelsz Gábor (Szekszárd) egyik borának bemutatóján is ők készítették a borhoz a falatkákat. Magos Zoltánnal már évek óta ismerjük egymást, és az elmúlt hónapokban többször is próbáltunk időpontot egyeztetni, de valahogy nem sikerült, mindig akadt valami korábban egyeztetett programom.
BIZONY MEGLEPETT, hogy Montaigne, a nagy tizenhatodik századi sztoikus, aki mindig tudta, mit kíván mondani és azt derűvel, elegánsan és világosan tette, egyáltalán nem úgy, mint egyéb moralisták, akik állandóan nevelni kívánják az embert; szóval meglepett, hogy a zseniálisan tájékozott Montaigne a nyelv és a gyomor nagy kérdéseiben mennyire kevésbé kifinomult nézeteket vallott. Életrajzából tudni, hogy kitűnő egészségnek örvendett, de tökéletesen visszaélt vele, hiszen, ahogy Gide írta: „mindent megeszik, amit elébe tesznek, de olyan mohón, hogy néha beleharap az ujjába, mert akkoriban még nem használtak villát”.
A MAGYAR BOR AKADÉMIA immáron húsz esztendeje kitűzött „célja a magyar szőlészet és borászat tudományos fejlődésének szolgálata, a gazdasági életben elfoglalt helyének erősítése, a bor fogyasztási kultúrájának emelése, a magyar borok és a gasztronómia méltó egymásra találásának elősegítése, a magyar bor és a kultúra kapcsolatának megújítása.” A korábbi esztendők hagyományai szerint február elején, a hónap első vasárnapján újra elérkezett az idő, hogy Az év bortermelője cím egy gálaebéd keretén belül átadásra kerüljön az előző esztendő (2011) díjazottjának. Az idei gálaebédet Vida Péter tiszteletére rendezték.
A FURMINT évszázadokig a kiemelkedő édes borok fajtájaként volt elismert. Az utóbbi évtizedben azonban egyre több borász foglalkozik száraz furmintokkal is. Ez utóbbi kategóriában legismertebbnek a nagytestű, hordós érlelésű tételek számítanak, de léteznek könnyedebb, gyümölcsös furmintok is, sőt, az utóbbi években pezsgőt is egyre többen készítenek ebből a százarcú szőlőfajtából. Sokszínűségéért hálásak lehetünk, mert ez teszi lehetővé, hogy oly’ sokféleképpen váljon az ételekhez is illeszthetővé.
HA SOMLÓN járok, Varga Sanyi bátyám pincéjében, mindig megnézem az öreg présház falán lógó, napról napra halványuló és elpiszkolódó fénymásolatot: ennek a pincének hajdani képét, amely valaha a híres és ünnepelt ódaköltő Kisfaludy Sándoré volt. Az itt fekvő tizenöt holdas szőlőskerttel együtt. A régi kép egy nehezen kivehető, de a tájba elegánsan belesimuló emeletes, zsalugáteres, négy
BARBÁR LETTÉL VOLNA, ha akad néhány, vagy annál is több olyan étkezési szokásod, ami eltért a Nyugat (és Kelet) Római Birodalom civilizált polgárainak szokásaitól. Érdekes látni, hogy az akkori kritériumok másfél-kétezer esztendő múltán sem nagyon módosultak, ami megerősíti, hogy étkezési szokásaink és hozzá kapcsolódó hiteink, hiedelmeink bizony csak igen lassan változnak. A Nyugat-Római Birodalomban az 5. század (is) meglehetősen zűrzavarosra sikeredett. A hadsereg már nem volt képes a határok védelmére, így aztán jöttek is a nyugati vizigótok, a keleti osztrogótok, a vandálok, akikről éppen napjainkban derül ki, hogy talán mégsem voltak annyira vandálok, és
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!