HA SOMLÓN járok, Varga Sanyi bátyám pincéjében, mindig megnézem az öreg présház falán lógó, napról napra halványuló és elpiszkolódó fénymásolatot: ennek a pincének hajdani képét, amely valaha a híres és ünnepelt ódaköltő Kisfaludy Sándoré volt. Az itt fekvő tizenöt holdas szőlőskerttel együtt. A régi kép egy nehezen kivehető, de a tájba elegánsan belesimuló emeletes, zsalugáteres, négy
ARCHAIKUS MILIŐ – egy fekete-fehér filmet gondoljunk el. Van ebben az absztrakt filmben valami, amit én legalább annyira fontosnak tartok, ösztönösen is, mint sok egyéb, ennél láthatóan vagy érzékelhetőbben fontos dolgot. Itt ezen a filmen ne a bolygók és a kozmosz tágas horizontját keressük – inkább egy archaikus kisvilágot. De azt nagyon, azt intenzíven. Az érdeklődő szenvedélyt, a bemutatás vagy rámutatás szigorát, de koncentráltan befelé, magunk felé jelölve az irányt. A fekete-fehér kategória azért fontos, mert redukció van benne – a fekete-fehérben csupaszabb a gondolat, fegyelmezettebb a szerkesztés és szikárabb az értelmezés.
SOSEM TUDTAM eldönteni: valójában néminemű „fejlődés” van-e kedvenc szőlővidékemen, a Somlón (Ság és Kis-Somlyó) – a Somlót például örömtelien kezdik újratelepíteni, vagy, mint az ember és a természet viszonyában oly sok helyütt észleljük, elhúzódó válságban volnánk. Netán közeleg vagy itt is a vég? S nemrégiben egy urbanisztikai vándor konferencián újra erős nyomatékot kapott a kérdés, mert ott is sorra a vészjóslóan kellemetlen igazság fogalmazódott meg, s persze nem először: ha így folytatjuk, nincs is oly messze az összeomlás.
HÚSZ – HUSZONÖT esztendeje már annak, hogy Magyarországra is megérkeztek az égetett, 225 literes, szivar alakú, bordeaux-i típusú fahordók. Ahogy az lenni szokott kis hazánkban, azonnal a vélemények kereszttűzében találta magát, s bár azóta sokkal többen teszik le mellette voksukat, még mindig nem lehet végeredményt hirdetni. Egyáltalán kell? Azt ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a fahordó által biztosított jótékony mikrooxidációra, vagy a tölggyel való érintkezésre
FÁZNAK A PANNÓNIAI mandulafácskák – a legalább két hete virágzó gyümölcsök fenn a hegyen, a Nagy- és a Kissomlón húsvéti próbák elé álltak: a bolond, szeles, esős, időnként havat hozó korai március nem biztos, hogy a legoptimálisabban kényeztette őket. De, mint a poézisben, a régi pannon költészetben, legalább is Pannonius óta, ő aztán kinevetik a zord időket. S bár mint a megvilágosodás, úgy csaptak le a mostani
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!