AMERIKAI-FRANCIA HALLEVES – New Orleans, 1846

A BOUILLABAISSE (ejtsd. bujabessz) a hallevesek egyik leghíresebbike. A halászlé kapcsán már sorra vettem jó néhány fajtáját, ám most egy ősi típus kerül szóba, melyről a Kalkuttában született angol író, William Makepeace Thackeray (1811-1863) azt írta, hogy életében sem evett még hozzá foghatót. Mindez 1856-ban, New Orleans-ban történt, ahol az író ellátogatott a Boudro’s étterembe is. A hajdani francia telepesek konyháját őrző

(tovább…)

A RÁNTOTT LEVESRŐL

A RÁNTOTT LEVES lenézett étel, koldus étel, a szegénység szimbóluma, akár csak a cibereleves, amit korpából készítenek. A cibereleves nem tartott ki a 20. század második feléig, a rántott leves azonban sokfelé igen, s még a II. világháború utáni szegény Ausztriában is sűrűn került az asztalra, s a német vidékeken ugyanúgy a heti étrend része maradt, ahogy korábban is mindenfelé. Az újkor első korszerű sűrítőanyaga éppen a rántás volt. Ez váltotta fel a középkor kenyérbéllel történő sűrítését. Ez a 17. század előremutató, francia (?) találmánya: a “roux”. Persze nem annyira korszerű, mint az elfeledett ókori keményítős sűrítés, de azért a maga korában mégis haladónak számított, s hidrokolloidnak nevezve még ma is megállja a helyét.

(tovább…)

Lencsefőzelék másként

ÚJÉV NAPJÁN elmaradt a hagyományos lencseleves, lencsefőzelék. Ezt a mulasztást most pótolom. Alapvetően egyszerű étel, de már a legelején akad döntésre váró kérdés. Áztassunk, vagy ne áztassunk? Tudnivaló, hogy a lencsét főzők két nagy táborra oszthatók: vannak a lencsét beáztatók és vannak a lencsét be nem áztatók. (Az ingadozó, hol áztató, hol nem áztatókról most nem esik szó.) Én a lencsét be nem áztatókhoz tartozom, az első főzőlevet a forrás után leöntöm, és az ételt többnyire gazdag ízesítéssel készítem.

(tovább…)