A NAGY FRANCIA GÉNBANKBAN sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ.
„SZÁZ ÉS SZÁZ kis pince és présház fehérlik. Szegény embernek kis szőlője, kis pincéje van, a présház is csak éppen hogy elég. Minél nagyobb a birtok, annál nagyobb a pince és présház is. Néha a pincéből állandó lakóház lesz, persze akkor bővül és kényelmesedik. Vannak egész kis uradalmak, azokhoz már erős kőház, gazdasági épületek tartoznak. Nem „fejlődés” fokozatok ezek, hanem a birtoknak megfelelő méretek.’ (Cholnoky Jenő, Balaton, 1936) A Balaton felvidéki falvak legfontosabb tartozékára, a szőlőhegyekre már korán felfigyeltek. Sulpice Francois Beudant francia geológus közel kétszáz esztendeje, 1818-ban vizsgálta a szőlőhegyek geológiáját.
MAGYARORSZÁG ELSŐ szabad pálinkafőzésének ünnepélyét rendezte meg Kovács Gyula barátom zalai, egészen pontosan medesi szőlőhegyén. Egy kétszáz éves boronapince előtt – épített egy kerek, zsúpfedeles pálinkafőzdét, sárral betapasztotta, vadonatúj kóracél-rendszert állított belé és a tüskéskörte cefréje alatt ünnepélyesen meggyújtotta a lángot. Medes! – egyszerre a mindennapos rítus és a metafora-lét szinonímája. Nem a gyújtotta láng, maga a név. Mert a személyesség leghagyományosabb koreográfiáit takarja: ’szőlőhegy’ és gyümölcsös is; a gyalogtőkéken az idén igen lassan beérő bogyók – különben Noah ez, a labruska ízét érezni a gyümölcsben, de aki
PÁVEL ÁGOSTON szombathelyi kertjének másik almája, melyből többet is ültetett, az Entz által (is) megénekelt Téli arany parmén volt. Ez a történet tényleg valóságos, ámde autonóm regény – mégpedig a nemzetközi sikerlistákon tartósan, de nem érdemtelenül az élen tartózkodók közül. A legalább középkori fajta véletlenül sem az esztétikai önzés terméke – a német Diel írja le a legkorábban, Golden Winter Pearmain néven (Kernobstsorten, 1809. X. 174.).
SOSEM TUDTAM eldönteni: valójában néminemű „fejlődés” van-e kedvenc szőlővidékemen, a Somlón (Ság és Kis-Somlyó) – a Somlót például örömtelien kezdik újratelepíteni, vagy, mint az ember és a természet viszonyában oly sok helyütt észleljük, elhúzódó válságban volnánk. Netán közeleg vagy itt is a vég? S nemrégiben egy urbanisztikai vándor konferencián újra erős nyomatékot kapott a kérdés, mert ott is sorra a vészjóslóan kellemetlen igazság fogalmazódott meg, s persze nem először: ha így folytatjuk, nincs is oly messze az összeomlás.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!