OTT VIRÍTOTT öregapánk gyulai kertjében minden gyümölcsök királya, az almák fejedelme, a nagyszerű Batul alma is. Ó, a Batul! Ennek a titokzatos-ingerlő nevű és karakteres almának amellett, hogy ma már szinte ismeretlen, még kevésbé méltányolt irodalma van – első komolyabb leírója és tudományos elterjesztője bizonyos Nagy Ferenc volt, egy XIX.
ELTŰNT KERTEK – A kert: titokzatos állandóság, amely mindent túlél – fénykort, daliás napokat, de még a szörnyű időket is. Még ha mára nincs meg belőlük semmi sem. Csak poros régi lapok közt olvashatók olykor fejedelmi históriáik – hírükből élnek ők így is. Mint Jókainál (Kertészgazdászati Jegyzetek, 1895) egy valahai Pest megyei birtokos, bizonyos Szilassy György pándi kertje. Jókai a „hazai pomológok legkitűnőbb nesztoráraként” tekint gazdájára, aki
BALATONI NYÁR – „Egész Európának legkedvesebb, legalkalmasabb pihenőhelye a Balaton s hogy valóban az is legyen, s itt mindenki jól érezze magát, abban mindnyájunknak közre is kell működnünk, mert óriási nemzetgazdasági jelentősége van annak, hogy a magyar ember itthon nyaraljon, a külföldiek pedig minél nagyobb számban, minél hosszabb időre keressék fel a Balatont.” – írta Cholnoky Jenő, Balaton című műben, 1936-ban.
BABITS MIHÁLY – Egyik 1938-as önéletírásában (Szekszárdi kadarka) Babits a mulandóság és maradandóság kérdéseit veti föl, amint nagybetegen, a gégemetszés után és a rádiumkezelések közti szünetben kitekint budai lakásából a ködös, novemberi tájba. És ekkor ezt mondja: mintha nem is egy fűtött, könyvekkel teli bibliotékában lennék, sokkal inkább egy másik, nem kevésbé fontos térben és időben.
KOSZTOLÁNYI ír egy helyen arról, hogy kamaszkorában Szabadkán valamiért átküldték a szomszédos sötét zongoraszobába – s a fények, szagok, illatok, maga az „esemény” oly mély élménnyel töltötték el, hogy szemvillanás alatt megértette, milyen magyarnak lenni. Kamasz koromban, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján gyakran voltunk anyai nagyszüleinkhez „albérletbe” csapva
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!