HÉTVÉGÉN ÚGY HOZTA A SORS, hogy nem tervezett módon, de az említett nevek határozták meg a programom. Tállyán az Oroszlános Borvendéglőben Baranczó Attila, aztán Bodrogkeresztúron a Chateau Dereszla, Tokajban Majoros László borász és végül Mádon Orosz Gábor borász. 

Baranczó Attilával  tavaly januárban már főztem, amikor a Tokaj cikkem (Tokaj és a hagyma, Borigo, 2008) fotóihoz készítettünk ételeket, ezért ismerős volt az étterem is, a konyha is. Jó szívvel mentem, és jó szívvel fogadott. Ugyanaz a derűs, serény és szerény ember, akit megismertem, és persze az adagjai sem lettek egy cseppet sem kisebbek. 

Attilának a messziről jött ember bölcsességével egy bő éve még azt javasoltam, hogy adjon már kisebb adagokat a vendégeinek, mert nagyon sok az, amit a tányérra tesz. Akkor azt válaszolta, hogy tudja ő ezt nagyon jól, de ez a vendégek elvárása és ha az összesen egy megrendelt fogással a vendég nem lakik jól, akkor elégedetlen lesz.

• A jó vendéglő fokmérője országszerte – teszem hozzá immár én – még ma is az adagok kiadóssága maradt, akárcsak régen. Persze, ha azt gondolnánk, hogy ez csak a mi provinciális környezetünkben fordulhat elő, akkor érdemes megnézni, hogy Paul Bocuse éttermében milyen, és mekkora adagok fordulnak elő.

Akkor, amikor Attila az adagokról beszélt, nem biztos, hogy maradéktalanul egyet tudtam vele érteni, de ma már – egy bő évvel később – belátom, hogy a dolgoknak ez a rendje nagyjából mindig is így volt, és még nagyon-nagyon sokáig így is marad. Így aztán már csak csendesen figyeltem, ahogy az asztaltársaságomban a „sztrapacskával” körített szarvaspörkölt nem csekély mennyiségeit az utolsó falatig elfogyasztották. Hmm, lehet, hogy mégis Attilának van igaza?

Az étlapról én csak egy vargánya levest választottam, mert emlékeztem, hogy vargánya ügyben az Oroszlános kimagaslóan jól ellátott. Más kedvemre valót aznap az étlapon nem találtam, de a pincér – szerencsére – szarvaskolbászt ajánlott. Elfogadtam, és nem is bántam meg.

A képen látható tányér geográfiája: északra a köleshalmokon fekszik a házi szarvaskolbász. Alatta délkeletre a fehérkáposzta, délnyugatra pedig a kacsaszív. A kolbász kedvemre való volt. Illett hozzá a köles, akárcsak a káposzta. A kacsaszív ki tudja honnan került elő, talán valami levesestál mélyéről, de ragyogóan egészítette ki a pájsli (szalontüdő) babérleveles mártása. Némi száraz bor kedvemre jött volna, de aznap kimaradt, lett helyette házi bodzaszörp.

Újra meg kell állapítanom, hogy jelenleg nem ismerek jobb vendéglőt Hegyalján, mint az Oroszlános Borvendéglő, és ezt igen sajnálom, mert de jó is lenne váltogatva, hol ide, hol oda menni, azonban ez az öröm egyelőre nem kínálkozik fel. A szarvaskolbász és a kacsaszív még nem a tökéletesség, de már előrelépés, és ott bujkál benne a játékos kreativitás is, miközben mily’ egyszerű mindez. Bravó Baranczó Attila, csak így tovább!

A kellemes ebéd után Tállyáról a Chateau Dereszla felé, Bodrogkeresztúrra vettük az irány. Bakos Zoltán fotóművész barátom, a magyar borvidékek és borászok jól ismert fotósa, akivel az Oroszlánosban véletlenül találkoztunk össze, szervezett ide egy rövid látogatást. Ezt a két pincefotót is ott készítettem. A pincelátogatás mindig élmény, különösen, ha egy olyan pincéről van szó, amelynek a legrégebbi részei még a 13. században készültek. Barátságos vendéglátásban volt részünk a Chateau Dereszla pincéjében. Köszönet érte.

A pincelátogatás után Bodrogkeresztúrról Tokajba mentünk Majoros László borász barátomhoz. Majoros Lászlóról tudni illik, hogy április elsejéig még az ő neve fémjelezte a Tokajicum Borházat és a Tokajicum Gundelban rendezett bemutatóján igen figyelemre méltó száraz tokaji borokat mutatott be. Ma már – így hozta a sors, vagy tán a jószerencse – a saját útját járja. Fiatal és vélhetőleg még sokat hallunk róla, mert álmai vannak, amiket meggyőződésem, hogy képes is beteljesíteni.  

Majoros Lászlótól Mádra, Orosz Gáborhoz vitt az utunk. A borkóstolóra már nem volt időnk maradni, indultunk vissza Budapestre, de a rövidke idő alatt is szép borokat láthattunk és mellé egy szimpatikus borászt. Valahogy úgy van ez, hogy a borászok legtöbbnyire szimpatikus emberek, akik pedig nem azok, azokat, és velük a boraikat, elkerüljük. Orosz Gábor közvetlen ember és a borai is ilyenek.

Csíki Sándor♣

• Post Scriptum:
• Hazafelé Szerencsen még megálltam egy pillanatra, mert mindenképpen le akartam fotózni azt az óriásplakát tartót, amely minden alkalommal felbosszant, valahányszor csak meglátom.  Számomra érthetetlen, hogy felépül egy grandiózusnak szánt kapu,  a világhíresnek gondolt Tokaj-Hegyalja kapuja, majd senki nem tesz azért, hogy az előtte álló gagyi reklámtábla ne rontsa el a szimbólumnak is szánt képet. 

• A sokmilliós költséggel megépített „kapu” előtt éktelenkedő otromba óriásplakát vajon miért van még mindig ott? Szerencs polgármestere, jegyzője, vagy akire tartozik, miért nem vette még észre, és miért nem tett ellene?  Polgármester úr! Tegyen róla, hogy ez a  tábla eltűnjön!