HATÁRBÉLI fölgyeik és szőlejik termékenyek, a’ belső mező Város, a’ külsővel öszve van kaptsolva, helyben boraikat el adhattyák – írja a legelső magyar nyelvű földleírásban 1799-ben néhai jó Vályi András erről a régi zalai mezővárosról, amely akkor még két részből állt, úgymint Belső- és Külső-Lendvából. S hozzáteszi: “néha Mura és Lendva vizek által el’öntetnek határjaik”.
A KERT: fény, szív, csoda s közben mámorító gazdagság. Akinek kis udvara és kis telke van, a tájfajták felé tájékozódjon – vissza a gyökerekhez. Irodalomban pedig az eredeti magyar munkák felé. Így megtudhatjuk azt, hogy a házikert elsősorban az odaillő régi tájfajtákkal a gyümölcs hasznossága és jósága mellé a hagyomány legnemesebb ápolását s a régiek hagyatékának legszentebb megbecsülését is jelenti. A fajtaismeret a faiskolai jegyzékekkel kezdődött – legalábbis szélesebb körben. Az első magyar faiskolai jegyzéket Bodor Pál adta ki: Eladó válogatott gyümöltsfa – oltoványok lajstroma, 1812 – utána
BARÁTOM levelében arra kért, írnám meg, miféle könyveket ajánlok kertépítéséhez és telepítéséhez, amely „a kertészkedés (leg)alapjaiba vezet be”, mert vidéki birtokra költözvén legfőbb ideje a nemes tervezéseknek. Bizony, a hosszú téli estéken a régi ideális gazda és a gazdaifjú osztott-szorzott, képezte magát, előhúzta a gazdasági naptárakat, szakkönyveket s egyéb öreg olvasnivalókat, majd hallgatta a
BIZONY MEGLEPETT, hogy Montaigne, a nagy tizenhatodik századi sztoikus, aki mindig tudta, mit kíván mondani és azt derűvel, elegánsan és világosan tette, egyáltalán nem úgy, mint egyéb moralisták, akik állandóan nevelni kívánják az embert; szóval meglepett, hogy a zseniálisan tájékozott Montaigne a nyelv és a gyomor nagy kérdéseiben mennyire kevésbé kifinomult nézeteket vallott. Életrajzából tudni, hogy kitűnő egészségnek örvendett, de tökéletesen visszaélt vele, hiszen, ahogy Gide írta: „mindent megeszik, amit elébe tesznek, de olyan mohón, hogy néha beleharap az ujjába, mert akkoriban még nem használtak villát”.
HA SOMLÓN járok, Varga Sanyi bátyám pincéjében, mindig megnézem az öreg présház falán lógó, napról napra halványuló és elpiszkolódó fénymásolatot: ennek a pincének hajdani képét, amely valaha a híres és ünnepelt ódaköltő Kisfaludy Sándoré volt. Az itt fekvő tizenöt holdas szőlőskerttel együtt. A régi kép egy nehezen kivehető, de a tájba elegánsan belesimuló emeletes, zsalugáteres, négy
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!