VAN ANNAK VAGY huszonöt éve, hogy Somló hívásának szenvedélye elkapott. Semmi különös nem történt, csak eljutottam sógoromék akkori birtokára, ha csak egy délutánra is, valahová az Ilona kápolna környékre. És ott sem történt semmi fontos – mondjuk talán annyi, hogy a sógornak valamit segédkeztem és jó bort ittam (nem emlékszem már rá, csak arra, hogy ízlett), meg arra, hogy a présház csodálatos volt. Úgy a húszas években építhették és egy gimnáziumi tanár
KEZEMBEN RÉGI ÉTLAP – a Kisküküllő-menti Ebesfalván 1681-ben tartott fejedelmi vendégség étlapja. Álom és valóság; ismert és ismeretlen nevek; illatok, szagok, ízek, elképzelt és átélhető helyzetek; az idő lebegésének kurzív értelmezései. Falunév, helyszín, ködalakok, autentikus és romlandó figurák. Egy egészen Shakespeare-időszámítás; Erdély végromlásának idején vagyunk. Súlyos és végzetes bűnök, romlások és heroikus erőfeszítések kora ez. De nem különleges és nem is jelentős maga ez az emlegetett vendégség – százszámra ismerünk étlapokat az inkriminált „principális korból”, miként a haldokló Erdély démonikus korszakát nevezik kortárs elszenvedői.
MILYEN IS A JÓL készítetett tőtike? A jól eltalált nyúlgerinc? A zúza? És a pirított gríz? A csongrádi kadarka? És mi volna a rádli? De legfőképpen: miféle csoda a kakastejjel és varjúvajjal készült kenyér? Egy biztos: olyan, mint Szász nagyanyámnál a ’madárlátta kenyér’. Amit nagyapánk hozott haza a szőlőből – öcsémmel egyre fitymáltuk a zsenge zöldborsólevest, a tojásos galuskát fejes salátával vagy éppen a paszulyfőzeléket pörkölttel, viszont izgatottan lestük öregapánkat, mikor jönne már a ’madárlátta’ kenyérrel? Mert akkor aztán versenyt pusztítottuk a tarisznya mélyéről előkerülő egyszerű ételmaradékot.
ÉS ÜDVÖZÖLHETNÉNK ott még legalább 139 almafajtát is, köztük számos magyar eredetűt is, a főnökök mellé szép sorban kiültetve – úgymint a Beregi sóvárit, aztán a Fehér-Körös felsőbb szakasza mellől elszármazott vérpiros Sikulai almát, a szabadkai Nemes szercsikát vagy épp a tápai Tombácz-almát. Vagy a Budai Domokos almát – amelyet Budai József pomológus nemesített a háromszéki
A NAGY FRANCIA GÉNBANKBAN sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!