KIVÁGTÁK az én falum gyönyörű, legalább száz éves jegenye- és kőrisfa-sorát az elmúlt héten. Tizenhárom jegenyét és tizenhárom amerikai kőrist. Ők egy nagyjából a boldog XIX. század végi időkben ültetett fasor utolsó hírmondói voltak, amelyet még valamelyik Felsőbüki Nagy uraság, talán Sándor, ültetett. Szépen, tervezetten, ahogy egy valódi reformkori család hagyományaihoz illik – a Bobáról Egyházashetyére befutó Bekenyi domb két oldalára.
Ó, ÁRNYÉKA AZ elköltözöttnek! – így szólítja a klasszikus invokáció a régi emlékbeszéd búcsúztatottját a ködös 19. században. Héroszok, szellemóriások, státuszférfiak sírdombjánál vagy akadémiai gyűlések tudós társaságában mondott és felolvasott oráció volt/vala ez a régi műfaj – olyanok fölött, akik „szép világosító csillagként tűntek fel ezrek előtt”, miként Kölcsey mond Kazinczyról. És így ez nagyon rendjén volna – de tisztes gyülekezet előtt engesztelő szózatot énekelni valami méltatlan tárgy, például a közönséges
EGY könyvet használok most ép foncsorú tükörnek – korrekt, részletes, alapos, nem homályos, nem torzít, nem kicsinyít. Egy könyvet, amely, mily divatos, a magyar borról szól. S aki a tükröt állította, egy szikár angol férfiú, bizonyos Alex Liddell: ő az ezredforduló táján végigutazta Magyaror- szágot, feltérképezte a régi és új borászatokat, kóstolt és szigorú jegyzeteket készített. Összerakta az ezernyi mozaik-darabkát, végiggondolta és megírta egy közel 350 oldalas munkában. Nem is volna ebben semmi meglepő vagy újszerű, ha nem éppen az ő keze tartaná orrunk elé azt a tükröt.
GONDOLKODTAM ÉN ELEGET, hogy Ambrus Lajos író barátomnak ezt az 2006-ban íródott művét 2009 végén beszerkesszem-e. Végül a szerkesztés mellett döntöttem, már csak azért is, mert az írás egészen személyes, lírai, s kiváló, és az irodalom történetében is különleges. Legfeljebb, ha az ókori szerzők között találunk hasonlót. Ez az írás vélhetőleg Ambrus Lajos egyik legszebb írása, ahogy aligha akad, aki valaha is szebben írt volna Kalóról, mint akkor és ott éppen Ambrus Lajos. (CsS)
VÖLGYSÉG: LIGETES dombvidék, itt-ott össze függő erdőkkel, melyet Vörösmarty „fiatalságom tündérországának” nevez – „Százados erdőségek, köztök, mint égi maradvány,/ Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők…” A Völgység valójában az ismert tolnai tájnév, amely Kogutowicz Dunántúl monográfiája szerint a Mecsektől északra
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!