OLYAN KÜLÖNLEGES „termékről” beszélek, amely a legenda szerint még a Himnusz eredeti változatában is kiemelt helyet kapott: „Ménes szőlővesszein nektárt csepegtettél” – írta (volna) a sort Kölcsey az irodalomtörténeti legenda szerint, de később Ménest kicserélte (volna) a jobban hangzó Tokajra. Akár így, akár úgy (én egyébként a Ménes-verzióról semmilyen filológiai adatot nem találtam), azonban mégis: Ménesnek a nagyszerű minőség szinonimájának kell lennie.
REJTÉLYES ÉPÍTŐ-MŰVÉSZ volt egy mára jobbára csak a periférián emlegetett különös férfiú – valahol a szecesszió és modern között, akinek még a neve is vitatott: Torockai Wigand Ede (1869-1945). Vagy Thorockay Wiegand Ede. Esetleg Vigand Ede. Nem tudni pontosan mikor született (az anyakönyv 1869. májust ír, ő maga viszont az 1870-es évet adta meg), s nem tisztázott az sem, mikor és hol és miként halt meg.
KALÁKÁBAN JÁRTAM CSÍKBAN – mintha valami archaikus szöveget olvasnánk Kriza Jánosnál vagy a még öregebb erdélyi emlékíróknál. Pedig hát a kaláka maga a legkézzelfoghatóbb valóság, s az, hogy Csíklázárfalván járhattam valódi „kalákában”, ha csak másfél napig is, a legnagyobb örömömre szolgált. A kaláka gyűjtést, halmozást, rakogatást jelent a Czuczor-Fogarasi szótár szerint. A székelyek az olyan munkát mondják kalákának, melyet többen összeállva gyorsabb munkával, nagyobb erővel végeznek,
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!