A NAGY FRANCIA GÉNBANKBAN sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ.
LA QUINTINIE MESTER egészalakos bronzszobrot kapott a francia királyi kertben; büszkén álldogál egy igen magas, feliratos talapzaton, jobb kezében oltókés, baljában oltóvessző, mint a gazdagság legfőbb attribútumai és valósággal lebeg az éteri magasságokban, s közben nyugodtan szemléli művét. Győztesen áll – egész Versailles fölött. A parókás kertész első királyi intendánsként, ahogyan a régi, hazai tisztelői mondják, az alagcsövezés feltalálása mellett leginkább a „fák physiológiáját tette tanulmánya fő tárgyává” – ezt éppen egy régi magyar kertész-oktató írta a mi Jean-Baptiste-unkról, miközben a metszés és fanyesés bonyolult tudományára okította a hazai nebulókat.
AMIKOR ELJUTOTTAM a versailles-i királyi gyümölcsöskertbe, a Potager du Rois-ba, a Jean-Baptiste de La Quintinie főkertész alapította gyümölcsgyűjteményhez december volt – friss, meleg atlanti szél csapdosta a füleimet. Az a kirándulás megrendítő volt. S bár a kert építőjének kezdeti energiáit leginkább a versailles-i mocsár lecsapolása kötötte le, közben mintegy mellékesen, a terep adta kényszertől inspirálva föltalálta az alagcsövezés furfangos rendszerét; 1678 és 1683 között árkokat ásott, kavicságyakat hozott létre; majd a kolostori kertekből ismerős magas ágyásokat épített a király birtokán – 9 hektáron.
MINDIG SEJTETTEM, hogy a valódi emlékezet regényét kéne megírni a magyar gyümölcsökről. Köztük legelőbb tán a szőlőről és a borról. Olyan mélységű feladvány ez, mint egy valóságos nagyprózai vállalkozásé. Mert aligha akad hitelesebb és gigászibb metafora a magyar szőlők viszontagságos, nagy kilengéseket mutató, hol szerencsés, hol dicsőséges, hol mulatságos, hol meg egészen tragikus színeket felmutató történeténél. És e sokszínű tabló megrajzolását a kényelmesen hullámzó, ámbár szigorúan fegyelmezett irodalmi műfaj még akár meg is engedhetné. Először is, egy ilyen műben érdekes és izgató növényországi figurák lépnének színre – olyan nevekben pompázó
MEGÉRTENI a cseresznyefát – milyen is a cseresznyefa? Az otthonosság és az intimitás érvényesítése a teremtésben. Mert ízes, lédús, ropogós és bíbor gyümölcse közeli örömökre hívogat, és domboldali geometriájában semmiféle szigorúság sincs – a cseresznyefa csupa kedv, derű és bizalom. Sőt minden fa között a legérzékenyebb, mondja Hamvas a cseresznyeszedésről szóló traktátusában. Ágainak mindig olyan szerkezete alakul, hogy az ember a legkényelmesebb elhelyezkedését is megtalálja. Valóban: a legmászhatóbb fák egyike – óriási koronájában ülni és cseresznyét szedni, közben a madarak énekét hallgatni és fütyörészni, vagy csak úgy ott lenni, az élet legnagyobb pillanatai közé tartozik.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!