HA FELPILLANTOK dolgozószobám asztala mellől, föl a plafonra, örökké és óhatatlanul a csillagos égbolt mozgalmas tágassága ugrik elém. Nem, mintha „amúgy”, ha fölfelé pislantanánk, nem efféle reflexiók szolgálnának saját asszociációink terepéül – de mégis, itt, egy tökéletesen zárt térben: égbolt? Méghozzá lélegzetelállító titokzatossággal és kiismerhetetlenséggel? A válasz egyszerű: egy szépen tervezett, hibátlanul összerakott dongaboltozat
SOSEM TUDTAM eldönteni: valójában néminemű „fejlődés” van-e kedvenc szőlővidékemen, a Somlón (Ság és Kis-Somlyó) – a Somlót például örömtelien kezdik újratelepíteni, vagy, mint az ember és a természet viszonyában oly sok helyütt észleljük, elhúzódó válságban volnánk. Netán közeleg vagy itt is a vég? S nemrégiben egy urbanisztikai vándor konferencián újra erős nyomatékot kapott a kérdés, mert ott is sorra a vészjóslóan kellemetlen igazság fogalmazódott meg, s persze nem először: ha így folytatjuk, nincs is oly messze az összeomlás.
HA MESSZIRŐL nézzük, én nemrég közelről is vizsgálhattam: a majd hatszáz méter magas somlyai Magura egyike a legérdekesebb előhegységeknek, miként Kincs Gyula írja a millenniumi „Osztrák – Magyar Monarchia írásban és képben” című könyvsorozat Szilágy megyét bemutató részében – „regényes, szép részletekkel”. Vagyis a Magura tetejét erdők koszorúzzák; déli és keleti lejtőinek meszes összetételű földjén eredetileg kitűnő bor termett; legújabban már csak itt-ott Királyleányka,
RÉG KERÜLGET EGY mondat, melyről tudom, hogy képes elröpíteni egy ma már nehezen képzelhető archaikus miliőbe. Így hangzik: semmivel nem rokonítható érzés Kovács Gyuszi barátom medesi körtepálinkáját inni. De hát miféle „archaikus miliőt” idézgetek itten? Először is Medes „milliőjét”. Ahonnét az említett nagyszerű nedű származik, és ez is olyan, mintha nem is volna.
ALIGHANEM úgy öregszik az ember, hallottam felőle harangozni, hogy öreg/öregedő korára mással nem bírván, még a honi literárok is, de egyéb olvasó férfiak úgy kilencven körül Jókait olvasnak. Pontosabban: ha olvasnak – Jókait olvasnak. Ezt nyilatkozta például az öreg Kós Károly (amikor melegében olvastam a konfessziót, el is hűltem rajta) – nemigen élvezek én már mást, mint Jókai regényt, mondta egy régi beszélgető-könyvben. Mert: benne ott minden. Így mondta. És aztán láttam pátriárka-kort megélt apósomat is, aki pap-literátor lévén kilencvenöt éves kora körül napszámra olvasott ősvadonra emlékeztető zalai (tilaji) kertjében (áprilistól
MINDEN ÉVBEN dolgom akad Isten tehénkéjével. Szigorú, szabott rendje van ennek a találkozónak: épp szüretre esik. Nem máskor, nem előtte, nem később – akkor. Ugyanis én a szüret bukolikus pillanatait leginkább a szőlő kevéssé poétikus darálásával és préselésével töltöm s ilyenkor, randevúnk színhelyén mindig sok katicabogarat találok a kádba szórt szőlőfürtök közé húzódva.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!