ALIG VAN MAGYAR SZÓ, amely olyan mélyre taszítana az időben, mint a kert szavunk: ez bizony kulturális szédület és nyelvi gazdagság. Egy régi beszéd kulcsfontosságú toposza; az öreg Czuczor-Fogarasi nagyszótár szerint is körhelyet, kerített helyet vagy teret jelent; már egy 1055-ös oklevélben, a Jerney-kódexben is felbukkan: „locus Kerthel nomine, ad foenum utilis.”
SOSE GONDOLTAM, hogy egyszer, majd, valaha, a homályos történeti jövőidőkben én még az úgynevezett régi magyar irodalom fenséges tárgykörében kényszerülök aprócska karcolást tenni. És remélem, hogy Keserű Bálint, hajdani szeretett tanárom a szegedi egyetemen mindezt még megkésett kedvteléssel is szemléli – már ha ez a Lugas-szösszenet eljut hozzá.
AKÁR A GYEREKKOR örökkön megújuló széljárása, akként csapdosta a fülemet anno egy bűvös szó. Bazin. Sűrűn mondogatták ezt: Bazin – így. Bazin – amúgy. Vannak dolgok, amit egy mihaszna gyermek is sajnálatosan nehezen tud felfogni – ez az én Bazinom is az efféle misztikus szavak közé tartozik. Pedig mi sem természetesebb, ha a rég elhagyott szülővárosát is akkor és oly áhítattal emlegeti az ember, ahogy talán nem is annyira kéne. Pláne, mikor öreganyám a szokásos patetikus felsóhajtásai mellé mindig odabiggyesztette a németül kezdődő mondatot is: „Ó, Bazin! Aba’ örökre elveszett”.
VÉGY EGY MEDVÉT – cserkészd be nagy ügyességgel és ejtsd el, miként kedvenc vadászom, az utolsó magyar Rambonak is nevezett, Maderspach Viktor tette, a híres párengi-retyezáti vadász, anno, aki egyszer télvíz idején két napon át űzött-hajtott egy jókora példányt hegyen-völgyön vagy ötven kilométeren át, míg szerencsésen el nem ejtette.
EGYIK MÉLTATÓJA, talán legjobb monográfusa azt aggatta Haraszthy Ágostonra epiteton ornans gyanánt, hogy nyughatatlan ember volt. Türelmetlen. Képzeletdús. Törtető. Vasegészségű. Teátrális. S persze önfejű. Vagyis: magyar.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!