VÉGY EGY MEDVÉT – cserkészd be nagy ügyességgel és ejtsd el, miként kedvenc vadászom, az utolsó magyar Rambonak is nevezett, Maderspach Viktor tette, a híres párengi-retyezáti vadász, anno, aki egyszer télvíz idején két napon át űzött-hajtott egy jókora példányt hegyen-völgyön vagy ötven kilométeren át, míg szerencsésen el nem ejtette.
De ki kellett zsigerelnie, mert nem lehet kint hagyni a havason a prédát – kikezdenék rókák, farkasok és más égi madarak. Tönkretennék a drága medvebőrt és trófeát. Ezért hát a neves medvevadász vagy negyven kilométeren át egy félmázsányi kizsigerelt mackóval a nyakában imbolygott lefelé a derékig érő hóban. A legelső faluig.
Ez már valami – mármint teljesítménynek, de általában is, mert a barnamedve (Ursus arctos) igen ritkán látható természeti tünemény és különösen nehezen becserkelhető jószág. Maderspach maga egyik naplójában figyelmeztetőleg is írja, hogy a „szabad természetben élő medvét csak a legritkább embernek volt alkalma huzamosabb ideig megfigyelni”. S hozzáteszi, „a legnagyobb eredményekre visszatekintő vadászok az erdő sűrűjében kísérteties gyorsasággal elsurranó vadat többnyire csak az irányzékba beilleszkedő célgömb által eltakarva látták”.
Ő viszont, s erről is szinte tételesen beszámolt, a harmincas évek végéig összesen tizenhét medvét ejtett el, de rögtön hozzátette, hogy a sikerért több ezer kilométert kellett gyalogolnia. Aztán főleg síelnie és sok-sok nehéz éjszakát a hideg lesen töltenie.
Tudjuk hát a leírásokból, visszaemlékezésekből, a hihetetlen vadászkalandokból, hogy nemhogy lelőni, de még meglesni, netán fotózni is igen nehéz őkelmét – én persze a nyomát se láttam soha, nemhogy a magát az „urszut”, ahogy Maderspach román emberei nevezik, bár a hírével többször is találkoztam.
Például rögtön 1968-ban, legelső székelyföldi utam során barátaimmal rögvest beleszaladtunk az élő medve-legendáriumba, mikor vagy két hétig kószálunk Marosvásárhelytől Kászonjakabfalváig a havasok között. Csíkkozmáson házigazdánk, Orbán Józsi bácsi érkezésünk estéjén azt kérdezte az elpuhult magyarországi diákoktól, fiúk, ki tart a csűrbe velem éjszakára, mire kórusban rikoltoztuk: én, én! És nem értettük Ida nénénk, a háziasszony kétségbeesett nyelvelését: elment az esze Jóska (magázódtak) – s lassan kiderült, hogy Jóska bátyánk napok óta a csűrben, egyetlen tehénkéje mellett éjszakázik egy jókora, élesre fent, bronzkori leletre emlékeztető dárdája társaságában. Mert a hargitai barnamedve beköszöntött a faluba és másik tehenét másfél hete elrabolta. Tehát a visszatérésétől lehet tartani. Így hát, mond a makacs székely, ha újra jő, csupasz lándzsával kél halálos birokra véle.
Persze nem jött – Ceausescu Romániája volt ez, ahol a medvék túlszaporodtak, elejtésükre viszont a legnagyobb büntetést rótták ki, noha rendszeresen be-betörtek a falvakba lovat-marhát csenni, csontot ropogtatni (közben tönkretéve a gazda megélhetését), nem beszélve a havasi esztenákról, ahol mindennapos vendég volt a telitalpas. És máig sem kapható arrafelé egyetlen magára valamit is adó falucska sem, ahol ne esnék mindig valami szomorú-parádés medvekaland – Tordátfalván, Udvarhelyen például, pár éve találkoztam olyan emberrel is, akit alaposan meg is tiport a gubancos szőrű testvér.
Mindez azért jut eszembe, mert kezembe került egy friss kiadvány – épp az udvarhelyi medvékről. Egy kisebb monográfia ez, szerzője bizonyos Ion Micu s A hargitai barnamedve ígéretes címet viseli. A szerző önmagát a medve biológiáját kutató szakembernek tartja, aki vagy harminc esztendőket töltött a medve megfigyelésével, és láthatóan sok mindent tud könyve tárgyáról. A szövegben lényegében a barnamedve ökológiáját és etológiáját adja. Leírja a medve biológiáját (testméretek, élettartam, elterjedése, élőhely, szaporodás, táplálék), etológiáját – ismerteti a legfontosabb, elsősorban román és francia irodalmat, a hargitai barnamedve jellemzőit és biometriai adatait. (A hargitai barnamedve adatai szerint például átlagosan 178 cm hosszú, a test teljes hossza 207 cm és teljes testtömege 253 kg. – de a kötetben mindenféle statisztikák olvashatók a méretindexekről, ivari dimorfizmusról, színcsoportokról és egyebekről). Szép tudomány és érdekes életmű hát a medve téli álmát a természetben megfigyelni (noha maga a hibernálás biológiája máig sem tisztázott), párzását vizsgálni, bocsnevelési rejtelmeit kutatni, s környezettel való kapcsolatát elemezni.
Külön fejezetet kapott a barnamedve viselkedéséről írt passzus, a magatartásformák egybevetése (felderítő és támadómagatartás, táplálkozás, szaporodás, önvédelem, szociális magatartás,) s persze külön fejezet szól a barnamedve vadászatról. A román szakember a lesvadászatot, a cserkelést és a hajtóvadászatot különbözteti meg: a legkidolgozottabb a legelső tematika, mivel korunk puskásai leginkább ily módon vadásszák a veszélyes medvét. A cserkelést viszont alig űzik: hozzá is teszi, bár ez a művelet roppant sportszerű és etikus eljárás, mivel esélyt biztosít vadásznak és vadnak egyaránt, de a vadász mégiscsak távcsöves golyós puskával van fölszerelve, ellentétben a medvével, s így például 250-300 méterről is lőhet – olyan távolságokból, ahonnét a talpas se nem lát, se nem hall és szimatot sem észlel. A hajtóvadászatot meg egyszerűen sportszerűnek, izgalmasnak és érdekesnek tartja.
Viszont könyvének utószavában csak alig beszél a szerző a nagy romániai medvevadászatokról, a vadgazdálkodás anomáliáiról vagy súlyos hibáiról, amelyek egyes hírek szerint végveszélybe sodorták a barnamedve létét – kijelenti viszont, hogy „jelenleg semmiféle barnamedve-probléma nincs Romániában, sem a Hargitában”. Sőt, zárásul azt írja, hogy ami az évente kilőtt medvék számát illeti, „le kell szögeznünk, hogy ez a létszámhoz viszonyítva szinte jelentéktelen”. Nem tudni viszont, akkor honnét táplálkoznak bizonyos nemzetközi tekintélyre szert tett civilmozgalmak, a természet- és állatvédők lelkes csoportjai, akik kitartó harcot folytatnak a hargitai barnamedve megmentéséért? Ők nem szerepelnek az irodalomjegyzékben sem – bekerült viszont Maderspach Viktor Medve! című 1937-es könyvének reprintkiadása. Kár viszont, hogy Maderspach másik művét, a Páreng-Retyezát című alapmunkát nem vette fel a listára, melyben a legnagyobb tapasztalatú magyar vadászíró ugyancsak megszívlelendő sorokat közöl a legnemesebb nagyvadról.
Mert mily különös és meglepő, azt hiszem, hogy Maderspach egyik könyve sem veszetett aktualitásából. Mert ez a régi szerző nem kívánt babérokat és stallumokat és nem akart tudományos katedrákat és nem kívánt áltudományos rendszereket alkotni. A Medve! című könyve is legalább olyan érdekes monográfiának olvasható, mint ez a hozzá képest szárazon és hetven évvel később megírt könyvecske. A mi vadászunknak lényegében egyetlen maradandó titka volt: szeretett vadászni, s a régiektől, akik még kovás, elöltöltős puskával indultak cserkelő medveölő utakra, azt tanulta, hogy férfiasan, de nemesen és sportszerűen kell harcolni a beláthatatlan rengetegben. És persze a természet végtelen tiszteletével és hozzá illő tájszerelemmel – ami ma oly nagyon hiányzik.
Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
Lásd még: Medvevadászat Szibériában
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!