ALIG VAN MAGYAR SZÓ, amely olyan mélyre taszítana az időben, mint a kert szavunk: ez bizony kulturális szédület és nyelvi gazdagság. Egy régi beszéd kulcsfontosságú toposza; az öreg Czuczor-Fogarasi nagyszótár szerint is körhelyet, kerített helyet vagy teret jelent; már egy 1055-ös oklevélben, a Jerney-kódexben is felbukkan: “locus Kerthel nomine, ad foenum utilis.”

Nitobe Memorial Garden, Forrás: ubcbotanicalgarden

A Nádor-kódexben is annyit tesz, mint ’kerítés’. De rokonítható vele a homályba vonult és ezért nagyritkán használt garád szavunk is, amely lényegében „felhányt földből való s fűvel, gyöppel vagy bokrokkal benőtt kerítést és gyepűt” jelentett – ó, a ’kertek garádja’. A kert belefért még egy valódi latorkertbe is, amely várat kerítő sáncot jelente, mondom régies időhasználattal – innen a ’kertelni valamit’ kifejezésünk, amely mindközönségesen a ’bekeríteni’ infinitívuszt jelenti.

Gyümölcsös kert; Forrás: yourlocalweb

És persze van gyümölcsös, káposztás, virágos kert. Mulató kert. Angol, francia ízlésű kert. Házi kert. Szőlős, dinnyés kert. Veteményes kert és méhes kert, vadas kert, szérűs kert, tüzelőfás kert. Aztán kolostorkert, kúriás kert, parasztkert, parókiakert, csűrös kert, orvosi kert, levendulás, zsályás sátoroskert, ezernyi valóságos nyelvi emlék, hogy csak az elfelejtett magyar prerafaellita teoretikust és művészt, Thoroczkay-Wigand Edét idézzem, aki a régi és „míes” kertekről írt az elmúlt századelőn pompás könyvecskét. És itt van a poézis szent kertje, csak a magyaroknál, akiknél mindez bibliai-paradicsomi áhítatot, a növények bűbáját, valamint a lélek szabadságát és halhatatlanságát jelenti.

„Mikor az Úr kitekint az ablakon, mintegy paradicsombéli palotában láttasék lenni, ahol különb-különbféle szép szagos virágok színes köntösökben parancsolattyára udvaroljanak.”

Költők és emlékírók ők, Bethlen Miklóson, Szenczi Molnár Alberten át Pannoniusig, Balassiig, Rimay-ig, Vitézig és Berzsenyiig – hosszú, szédületes, örvényt kavaró a sor.

Kínai kert, Sydney; Photo: sohelrana

Ám innét is kitetszik, mennyire bölcs az ismert kínai tétel, mely szerint a kert sosincs kész – és nem csak a valóságban, hanem a lélekben is. Mert a szellemnek át kell hatolnia az anyagon, enélkül nincs semmi, nincs igazság, homály van, üresség és laposság. Azt kell mondanunk, hogy olymposzi tekintet nélkül nem születhet meg, újra és újra az élet kertjének gazdag és kimeríthetetlen metaforája.

Amit egy fiatal művésznő Az szép kies kertekről című fehérvárcsurgói kiállításán átélhettem, az valóban a kert revelációja volt. Mert Kesselyák Rita elementáris szépségű képei éppen fordítottjai a szokványosnak: nem a természet üres látszata vagy kitárulkozó belső kert vizuális megnyilvánulásai ezek egy kvalitásos festőnél – hanem valami más. Nem a csapongó lélek extatikus táncát érzékeljük, hanem fegyelmezett beszédmódot egy ma nagyon is hiányzó ideáról. Bizonyos szakrális időszerűségről.

Ahogy a kiállításon sétálunk, örömmel észlelem, hogy valamiféle rekonstrukciós vernisszázson vagyok, amely nem csupán felsorol és bemutat valamely elveszett szépséget – egy madárházat, egy vagy több szépséges lugast, az ültetett fáknak tévelygő-labirintját, egy-egy meditatív enyhhelyet, régiesen: a gond-üzdét, filegloriettát, szökő- és csörgőkutat, nyírott sövényt; pávákat, angyalokat és vitézeket, szinte archaikus „kies kerteket”.

Forrás: kellscraft

Aztán a magyar reneszánsz kertjét, Budavár kertjét és kertkultúráját látom minden jelből, amelynek fizikai valósága oly fájdalmasan hiányzik mindennapi életünkből. Viszont a kiállítás nem csupán andalít és visszaröpít egy gondosan elképzelt/visszaállított múltba – Mátyás budai és visegrádi kertjébe, ligetébe, kedves kútjai és növényei közé; Oláh Miklós, Bonfini, Velius, Averulinus segítségével, emlékírók, egyéb források és mai szaktudósok, kerttörténészek, műtörténészek, építészek és képzőművészek, költők segítségével, hanem: másról is beszél. Talán arról, hogy e következetes rekonstrukció nélkül mennyire szegényes lenne az életünk. Mert a ráébredés örök igazsága hiányozna belőle. S az érzéki jelenségben az ábrázolás ideája azt nyomatékosítja, mennyit is nyerhetünk általa.

Horticulture_Plants

Én ezekben a munkákban a kézművesség és a pontosság diadalát is látom.

A kézművességét annyiban, hogy Kesselyák Rita biztos, sőt fölényes szakmai tudással rendelkezik s egy gondosan kimunkált formanyelvet beszél. (Valaki Kesselyák Rita növényfestményeiről, kertjeiről diskurálva kifejtette, hogy a festő idős lehet és szerinte Csapody Vera legjobb tanítványa. De nem – harmincon innen van; a másik hipotézisre nem válaszolok.) Korábbi műveiből talán annyi érzékelhető, hogy a szür-naturalizmus felől érkezik egy megtalált, mondjuk így, ha mindenképpen megnevezni akarnám, egy sajátos hiper-realizmus vagy -naturalizmus felé. Vagy éppen bele. Művei már-már vetekszenek a fotó minőségével, de hozzáteszik összetéveszthetetlen szellemiségüket. A kézműves hihetetlenül aprólékos, a részletek lenyűgöző gazdagságában tobzódó dekorativitását.

Bannana passionfruit Hilary Webb, Forrás: horizons.govt.nz

S ebből az irányból fakad Kesselyák Rita fakad pontosság iráni szenvedélye is, amely nála egyszerűen esztétikai kategóriává válik. Pontosság egy mandulamagban, de a pannóniai mandulafácskában is – a régi magyar, marosvölgyi gyümölcs, a Pónyik alma rozsdafoltjában, de az almáskert szervezettségében is. Egy diószem formai tökéletességében és a reneszánsz táj dekoratív idealitásában is. Mindez együtt adja az elképzelhető kozmikus magasságot és távlatot – azon lehet vitatkozni, vajon és pontosan ilyen volt-e a budavári kert, avagy a lenyűgöző visegrádi kert (a szakemberek meg is teszik, azt hiszem, sőt alig várják az alkalmat), tájolásokkal, falakkal, tornyokkal, függőkertekkel, lugasokkal, tájképi elemekkel, alakított természettel. Egyáltalán: ilyen volt-e, ilyen kies a magyar reneszánsz érzéki csodája, avagy sem?

plant_logo

Én azt gondolom, ez most nem számít – pontosabban: nem ez a legfontosabb. Különben a rekonstrukció mélysége miatt, aztán a művész pontossága és szakszerűsége miatt is úgy vélem, hogy igen. Igen, épp ilyen érzéki jelenségnek képzelhető a régi magyar kert. Szépnek és kiesnek.

De megjegyezhetjük: művészetről van szó és nem a természet profán összefüggéseinek kérdéséről. Nem felületes elvágyódás születik ezekben a képekben, hanem megközelíthető, elgondolható és átélhető világ. Univerzum, megmagyarázhatatlan gyönyörűség – amely az igazat ábrázolja. Végül is a szerző a legegyszerűbbet és a legtöbbet teszi: visszaadja a tájnak a szellemét. Ha tehetjük, nyugodtan lépjünk be egyszerre valóságos és absztrakt világába.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője