UBORKADIKTÁTOROK, KÖLTŐK, ÍRÓK – Lev Tolsztoj gigantikus regényéről, a Háború és békéről Babits Mihály azt írta, hogy „Alighanem a legjobb regény a világirodalomban;” Ezerhatszáz oldalnyi „legjobb”, amit ma már alig olvas valaki. Babits azonban olvasta és kedvelte a regényt, miként kedvelte a frappáns értékeléseket is. „Jó tanuló. Stréber.” – írta

például Rákosi Mátyásról, szegedi főreáliskolai tanítványáról, aki az osztályban ugyan a legalacsonyabb volt, ám a legmagasabbra jutott, bár akkor ezt még senki sem gondolta. Babits két esztendő latintanárkodás után, nyárelején hagyja el Szegedet. A diák, akiből később „Sztálin legjobb magyar tanítványa” válik, még marad, és jeles eredménnyel érettségizik.

Az első nagy háború és a kommün után, Babits immár Csinszkával (Boncza Berta), Ady Endre özvegyével folytat szerelmi viszonyt, hogy aztán egy huszáros lépéssel Szabó Lőrinc menyasszonyát kérje feleségül. Az immár huszonnyolc esztendős Rákosi sem tétlenkedik, ám más izgalmakra vágyva tart kelet felé. Moszkvában a „világtörténelem legnagyobb alakja”, Lenin várja. A „meleg, elvtársias légkörben” zajló találkozó ugyan nem volt kiugróan szívélyes, ám barátságtalannak sem volt mondható. Rákosi visszaemlékezése szerint, az elbukott Tanácsköztársaságra és a Kun Bélától ajándékba kapott Tokaji aszúra utalva ekkor mondja Lenin, hogy „Kár volt elveszteni egy országot, ahol ilyen jó bor terem!”

 

Gyengén ízérzékelő

Az, hogy Vlagyimir Iljics a Tokaji bort méltatta, azért is váratlan fordulat, mert Lenint az asztali örömök nagyon nem érdekelték. Nem, hogy nem tudta, hogy mit eszik, de ha arról kérdezték, hogy melyik fogás tetszett neki legjobban, a kérdésre sem tudott értelmezhető választ adni. Mindebből joggal következtethetünk arra, hogy a „Nagy Forradalmár” az emberiség gyengén ízérzékelő egynegyedébe tartozott. A gyengén ízérzékelők – akárcsak Lenin – nem ínyenckednek és a keserű és mentolos ízeket is alig érzik.

Ez a felismerés ezoterikusnak tűnhet, de nem az. Kétszáz évvel ezelőtt, már Brillat-Savarin is leírta, hogy azok, akiknek a nyelvén kevesebb ízlelőszemölcs található, kevésbé élvezik az ételeket, mint azok, akiknek a nyelvén sok van. Leninnek kevés volt, s a helyzetet végletekig rontotta Párizsban szerzett, a halálát is okozó szifilisze.

A Zsiguli sörgyár

A Zsiguli sörgyár

 

A sört szerette

Leninnek egy kulináris szenvedélye azonban mégiscsak akadt: a sör. A Volga mentén született és nevelkedett forradalmár a sörök közül leginkább a zsiguli söröket kedvelte. Az ország legnagyobb sörfőzdéjében osztrák ízlésű ászoksöröket főztek, már csak azért is, mert a szamarai gyárat egy osztrák vállalkozó és fia építtette. A forradalmat követő államosítás után, Lenin személyesen engedélyezte, hogy az osztrák alapító a sörfőzde ügyvezetője maradhasson. Az orosz sörkedvelők szerencsétlenségére, Sztálin már nem szerette annyira a Zsiguli sört, mint Lenin, ezért a család hazamenekült a Bécs közeli Mödlingbe. Ne keressen senki oksági összefüggést, de ez pontosan azután történt, hogy a dodekafónia kitalálója, Arnold Schönberg zeneszerző végleg elköltözött a városból.

 

„Lenin szeme felragyogott”

Maradjunk azonban még egy kicsit a „mi kutyánk kölykénél”, Rákosinál, aki Moszkvában járva fültanúja lehetett Sztálin elvtárs telefonhívásának. A hívásra „Lenin szeme felragyogott” írta, majd, mintha ennyi nem lenne elég, megfejelte még egy monumentális mondattal: „A hatalmas kőszáli sas [Lenin] repülni tanította a fiatal sast [Sztálin], és meg volt elégedve tanítványával.” Ha eddig bárki is kételkedett volna Babits zsenialitásában („Stréber!”), ez a mondat mindenképpen meg kellett, hogy győzze!

 

Sztálin a vodkát kedvelte

Amíg a „kőszáli sas” a sört, a „fiatal sas” leginkább a vodkát kedvelte. A legendák persze mást állítanak. Grúziában járva aligha találkozunk olyan borral, amelyről a helyiek ne mondanák, hogy Sztálin kedvelt bora volt. Persze, ha mégis említeni akarnánk egy valamennyire is hiteles kedvencet, akkor az leginkább a helyi fajtákból (Alexandrouli és Mujuretuli) 1927 óta készített félédes vörös Hvancskara lehetne.

Mai Hvancskara, Sztálin arcképével

Mai grúz Hvancskara, Sztálin arcképével

 

Ínyenckedett is

Sztálin sokféle ételt szeretett és gyakran ínyenckedett. Jóízűen ette az egyszerű, házias grúz ételeket, sajtokat, a bárány kebabot, a zöldségeket, diót, fokhagymát, szilvát, gránátalmát. Kedvére valók voltak a szibériai és orosz ételek, a pelmenyi, a halak és vadmadarak, a káposztaleves, sült burgonya, gomba, kaviár is. Mindezeket tudva bátran állíthatjuk, hogy Sztálin az emberiség felét adó, közepesen ízérzékeny csoportba tartozott. Ezt az eredményt támasztja alá az is, hogy amíg Lenin olyan területen született, ahol a gyengén ízérzékenyek aránya akár a 85%-ot is eléri, Sztálin kaukázusi szülőhelyén ez a szám jelentősen alacsonyabb.

 

Rettegtek a mérgezéstől

Sztálin élvezte az evést. Legalábbis, olyankor bizonyosan, amikor az étkezés örömét nem árnyékolta be a mérgezéstől való, amúgy indokolt félelme. Erre a félelemre Rákosinak is jó oka volt, amit az a mérgezési kísérlet is megerősített, amelyre a szegedi Csillagbörtönben töltött évei során került sor, s amit csak gyomormosással úszott meg. Étkezését bizalmasan kezelték. Az a kevés információ, amely rendelkezésünkre áll, leginkább a közepesen ízérzékenyek csoportjába sorolja. Ebben is hasonlított a mesterére. Szeretett enni, s titokban még ínyenckedett is. Reggelire a gombás, velős tojást, ebédre a csirkebecsináltat ette legszívesebben.

  • S, ha már itt tartunk, érdemes arra a világtörténelem-formáló tényre is kitérnünk, hogy a különböző érzékenységű emberek a döntési mechanizmusaikban is mennyire eltérőek. Még akkor is, ha a döntéseiknek amúgy semmi köze az ízekhez, élelmiszerekhez. A Leninnel egy csoportba tartozók a döntéseik meghozatalában jóval inkább támaszkodnak a logikus érvelésre, mint mások. A közepesen érzékenyek, mint Sztálin és Rákosi, a döntéseikben is improvizatívak, amit az életük is igazol.

 

Petőfi „supertaster”

A gyengén és közepesen ízérzékenyeken kívül természetesen létezik egy harmadik csoport is. Az ide tartozó intenzíven ízlelők (supertaster) sokféle ételt szeretnek, és gyakran ínyenckednek. Imádják, amit szeretnek és gyűlölik, amit nem. Ilyen volt például Petőfi Sándor, akiről tudjuk, hogy érzelmileg meglehetősen intenzíven és hevesen közelített az ételekhez. Jóval intenzívebben, mint a pacalkedvelő Babits Mihály, vagy a démoni képzeletű vegetáriánus, Lev Tolsztoj, aki legszívesebben egész nap friss zöld ugorkát „tsemegélt”.

Zöld uborka

Zöld ugorka

Ez az írásom a Borigo Magazinban jelent meg nyomtatásban (2021).

Csíki Sándor♣