Kerkápoly KárolySASHEGYI VÖRÖS – Krúdynál olvasni, ő meg Eötvös Károlytól veszi át, hogy a hegeliánus bölcsész és pápai tanár, a kiegyezés utáni Lónyay-kormány pénzügyminisztere, Kerkápoly Károly (1824-1891) termelte a legjobb bort Budán. S hogy Sashegyi vörösére különösen büszke volt, amelyet Kadarkából és Rácfekete, más néven Csóka szőlőből készített. Csakhogy Kerkápoly nem sahegyi, hanem gellérthegyi vöröset termelt. Kerkápolyt, a jogtudós filozófust és államférfiút kortársai az ország legokosabb emberének, a kor legnagyobb elméjének tartották. Móra Ferenc is többször megemlékezik róla, mint puritán kálvinista professzorról, aki a nemzetgazdaságtan nehéz tudományát tanította a

pesti egyetemen. S akinek kálvinista puritánságra jellemző, hogy miniszterként is gyalog járt föl az éppen Budán időző királyhoz is.

„Én a királyhoz csak hivatalos állásomnál fogva megyek, s az állam fizetné a kocsimat. De miért tékozoljam az állam pénzét, mikor gyalog is odajutok, s amellett még a szellőnjárás jól is esik?  S azután a sok udvari lakáj se áhítozik borravalóra, ha látja, hogy gyalogszerrel vagyok,”

Miniszteri bukása után tanít és birtokot alapít. „Egyik előadására én is elmentem”, írja Gonda Béla, a régi Gazdasági Mérnök című lap alapítója, aki ifjúkorában 1882-től 1887-ig Kerkápoly bérlő-lakója volt annak pesti, Csillag utcai házában.

„Zsúfolásig megtelt a terem, még az ablakpárkányon is ültek a hallgatók. Kerkápoly belépett; mélységes csend fogadta. Leült a katedrára, két könyökével az asztalra támaszkodott és elkezdett dünnyögni. Majd felállt. Elkezdett fel és alá járni. Előadása mind élénkebb, mind hangosabb lett, végül lejött a pódiumról, ráült az első pad szélére és onnan már szinte beharsogta csodálatos, lebilincselő előadását a terembe. Ez az előadás annyira magával ragadta a hallgatóságot, lendületével és mélységével, hogy amikor befejezte, a hallgatók önkénytelen éljenzésben törtek ki, miközben Kerkápoly zord képpel távozott.”

 

Híres budai borok, füge és őszibarack

A híres budai borok története ismert, különösen legjobb könyvéből, Dvihally Mária kiváló 1932-es monográfiájából – a rómaiak után az Árpád-házi királyok is telepítenek szőlőt, a keresztesek itt járván, dicsérik fehér borát, Mátyás alatt pláne sok forrás maradt fönn. És a törököt is kibírja: ekkor a szőlők koszorúzta Kis-Svábhegyet Gesztenyés dombnak (Kesztana bajri) mondják, a Rókushegy és Rózsadomb vonulatát a beszédes Bor-hegynek (Sarab); a Sashegy sziklái Marsigli térképén is a Moanat nevet viselik. A Kis és Nagy Gellérthegy Fürjdomb (Csil bajri és Gürz Éliász). A török utáni betelepítések nyomán a rác és a sváb vincellérek csodát művelnek és elterjesztik a Szerémből hozott kékszőlőt, a Kadarkát – a királyi város Buda környéki hegyeken  a fénykorban, 1850 körül a szőlők összterülete a tekintélyes méretű 3 ezer hektárra tehető. Ekkor kerül a Gellérthegy déli lejtőjére (1857) az 1400 régi szőlőfajtát számláló európai hírű szőlő-fajtagyűjtemény, és itt létesül az első magyar vincellérképezde, később állami vincellériskola, majd a Kertészeti tanintézet is.

Kerkápoly 1880-ra egészen betelepített szőlővel, Eötvös szerint a gellérthegyi szőlőjében a budai fajták nem hiányoztak, a kékszőlők mellett Mézesfehér, Góhér és Zöldszőlő; s az egybefüggő szőlő 3 hektáros volt. Kerkápoly egyik alapítója volt az országos mintapincének és a magyar bortermelők szövetségének – gellérthegyi szőlői,  amely védekezése révén  még a filoxéra-idején is „mint zöld oázis állanak az elpusztult ezer holdak között, legélénkebb példájául annak, hogy a szakértelem és a szorgalom meg bír küzdeni a a filoxérával is”.

Persze hiába szaktudás és szakértelem, az ő szőlői is meghajoltak a rettentes féreg előtt. Ő maga okos és előrelátó ember volt, azt mondta, Karthagó is romba dőlt, Jeruzsálam is elpusztult – hamar fölépítette stratégiáját. Fölmérte, hogy a Gellérthegy botanikailag is páratlan értékű s hogy évszázadok pusztításai után is vadon terem és beérik a csudálatos füge –

„a Gellérthegy Kerkápoly-féle oldalán vadon nő, mint a cigány, megvall minden telet, minden fagyot, mindig meghozza fölséges gyümölcsét, és sohase adna alkalmat arra, hogy Urunk Jézus Krisztus átokkal sújtsa átjártában.”,

írja Eötvös. És itt tenyészik a Perganum harmala, a Szíriai rutafű, régi magyar nevén a Török pirosító is – amely a filoxéravész után is szinte jelzőnövényként mutatta meg,  mit is tud a Gellérthegy. Kerkápoly előbb a turkesztáni dinnye telepítésével kísérletezett, végül a keserűmandulára ojtott őszibarack mellett döntött. Zalából származó gazdatisztje és vincellérje, Zwikly András volt a gellérthegyi őszibaracktermesztés úttörője; egy saját fajtája Zwikly-barack néven vált híressé. A valaha legjobb bort termelő Kerkápoly így vált a budai őszibarack hírének megteremtőjévé – az ő révén terjedt el Sasadon, Farkasréten, Budaörsön, Törökbálinton, s főleg Nagytétény és Diósd környékén.

 

Régi budai szüretek

A régi budai szüretek a naptári ünnepek közt az év legfontosabb eseményei közé tartoztak – a filoxéra előtti időkben a budai tájképet a napsugárban csillogó tőkék zöld levelei dominálták, s a szépszámú szőlőskertek egész évben igen népesek voltak. Szüretkor – idézzünk most egy eléggé elfelejtett forrást, az Ínyesmesterként ismert Magyar Eleket, aki az 1920-ban kiadott Pesti históriák című könyvében egész sor adatot és átélt emléket idéz föl a pompás szüretekről.

[…] a mesgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kékszoknyás, pirosblúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érett szőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörös dinkát, a zöld „kecskecsöcsűt”, a sárga gohért, az átlátszó héjú, mézédes”hóniglit”, nagyszerű a termés a Sashegy déli lejtőjétől (most Saxlehner „herceg” elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidékén, a sasadi dűlőben, a „Burgerbergen”, a Magas út, a Kakukhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösinger-major körül (a XVIII. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy hazahordják a szőlőskádakat”,

A száz éve előtti emberi munkát és az értelmet dicsérő Magyar Elek, aki a közkeletű tévhitekkel ellentétben azt is állítja, hogy a filoxéra után, a rekonstrukció révén mégiscsak „hatalmas szőlőkultúra” jött itt vissza – egyszóval, ha ma leltározná a régi dűlőket, a látványtól alighanem szörnyethalna. Vagyis az intenzív budai szőlőkről legjobb könyvet író Dvihally Mária 1932-es leltárának és Krúdy kedvenc italának, a budai vörösnek (sashegyi vörös, gellérthegyi vörös) nyoma sincs. A felparcellázások során eltűnt a csudás Kadarka, és a Ráczfekete/ Vadfekete/ Cigányszőlő is (Csókaszőlő), amely már a Szikszai-féle 1590-es latin-magyar szójegyzékében is szerepel. Tragikusabb a sorsa is, mint a Kadarkáé – a Csókára már alig emlékszünk. Pedig Schams Ferenc külön feljegyzi róla, hogy a híres budai borok egyrészt „tartósságokat és tulajdon jó ízöket”, majd színüket is bogyója festőanyagának köszönhetik. Egyik legelkötelezettebb mai híve, Szentesi Jóska évtizedek óta igyekszik fölmutatni budaörsi pincéjében a Csókaszőlő porladó géniuszát – hogy visszaadjon valamit a legnagyobb, teljes egészében eltűnt magyar borvidék pazar gazdagságából.

 

AMBRUS LAJOS József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője