AMBRUS LAJOS: „Ember szíve vigasztalója” – a citromfű

CITROMFŰ – A csábító nevű évelő citromfű (Melissa officinalis) sokfelé és sok néven ismert. Méhfű, anyaméhfű, igaznádrafű (’nádra’: anyaméh), méreg nyomó fű (Lippaynál: „ha kit a’ méhek megcsíptek, tegye reá ezt a’ füvet: elvészi fájdalmát”), citromszagú mézfű, macskaméz, mézfű, mézelke, mézgánts. A Diószegi-Fazekas-féle Füvészkönyvben (1807) Tzitromszagú Melissaként szerepel. Eredeti hazája Dél-Európa és Elő-Ázsia; a görögök és rómaik és az arabok is nagyra tartották, mert mint csábító méhlegelőt,

mindenütt reggeltől estig izgatottan keresik és szeretik a méhek. Innét származik tudományos neve is: a melissa, melitta görög szóként méhet jelent.

Mondai története szerint Melissus krétai király leányát hívták Melissának, aki a görög mitológia szerint testvérével, Amaltheával együtt a csecsemő Zeust táplálta. És Melissa „találta fel” a mézgyűjtés módját is, s azt regélték róla, hogy ő maga  méhhé változva örökítette át saját nevét s így a méh neve is ’melissa’ lett. De nem csak csábító illatú virágát, hanem az egész növényt szeretik a méhek: a befogó méhkas citromfüves használatát nálunk Vergilius Georgiconja nyomán Lippay (1664) említi először, minthogy magának a méh anyának (méhkirálynő) is a méhfűre emlékeztető természetes illata van. „Ha evel a’ fűvel megkeni ember a’ Méh-kast, ki nem repülnek a’ méhek: és ha bé akarja szállítani, bé-mennek” írja Lippay. Csapó József 1775-ös füveskönyvében: „a méhek annyira szeretik, hogy ha a kast megkenik vele, abból soha ki nem szöknek”. S valóban – a Melissa officionalis mézelő, apró, sárga virágait, mint egészen önálló méhlegelőt, feltűnő rendszerességgel és gyakorisággal járják a méhek. Különös érdekessége, hogy a Melissa officinalis a növényszimbolikában az utánzásra való hajlamot is jelenti; utalva rá, hogy az évelő citromfűnek (méhfűnek) olyan karakterű illatvilága van, amely rendkívül hasonlatos a tőle botanikailag nagyon is távol eső valódi citrom illatához.

 A Magyar Középhegységben és a Dunántúl délkeleti részén, erdős, sziklás cserjés helyeken szórványosan terem – sok helyütt kertekben művelik. Kemenesalji udvaromban a déli falak mellett szeret tenyészni; s ha megtalálta helyét, könnyen szétterjed; vagy húsz méteres sávban majd méteres magasságban virágzik, mely virágzás itt is, a dunántúli tölgyesekben és cserjésekben is júniustól szeptemberig tart.

Évelő növény – gyökerei a gyökérzstörzs csomóin erednek, gyökértörzse előbb lágyszárú, majd elfásodó; vízszintes tarackokat fejleszt, melyek felülemelkedve földfeletti hajtásokká fejlődnek. Szára 50-100 cm magas, levelei keresztben átellenesek, lemezük 3-5 cm hosszú, tojásdad vagy tojásdadon hosszú, az erek mentén szőrös, csipkés fűrészfogú. A virágok levélhónalji álörvökben, 10-20-as csoportokban képződnek.

Elegáns kis virága halványsárga, rövidkocsányú, csészéje rövid, hengeres, harangszerű – a levél és virág leírásában a rejtélyes életű fűvész Veszelszki ebben is Lippay Posoni kertjét követi:

„ A’ levele széles, középszerű, hegyes, körül tsipkés, pá’sitszínű zöld, jó szagú, mint a’ tzitrom: a’ szárai körül halovány, sárga virágjai nőnek, mintegy hüvelykében a’ magva mint a’ harangvirágé, tsak hogy kisebb”.

A citromfű (méhfű) a középkori kolostorkertek kedvelt növénye; Paracelsus szerint a földön termő összes növény közül a melissa a legjobb orvossága a szívnek. És azt is állította, hogy sikerült egy olyan extraktumot is elkészíteni eme fűből, amely a vénasszonyokat is megfiatalította… Az első magyar füveskönyvben, Melius Juhász Péter 1579-as Herbáriumában is úgy említi belső hasznai közt, hogy „a Melancholiát, bánatot kiűzi az szűből”.  „ Elmének gyengeségét erössíti ez fű”, fokozza tovább Csapó is az ő Új füves és virágos magyar kertjében. Lippaynál így áll:

„A’ Melissa, hatalmasképpen megerősíti és vigasztallya embernek szívét: főképpen, mikor az étszakai szorongatások, álmában reá jőnek. A’ bánatot, és melancholiát elűzi: ha fejér borba megfőzik, és ennyihány nap isznak belőle. Mellyét is igen tisztíttya embernek.”.

És még számos orvosi hasznát említik a régi füveskönyvek; a gyógyszerészetben a citromfűlevélből készül a melissa-szesz (Spiritus aromaticus). És főztjét, mint nyugtatószert a szívidegességnél, álmatlanságnál, búskomorságnál, a terhes asszonyok hányásánál alkalmazzák régóta. És mint görcsoldó szert ajánlják hólyag- és méhgörcsöknél. Az epekiválasztást is fokozza. Leveléből készült teája egyébként szívesen használt háziszer; az említett gyomorbaj, ideges szívdobogás, hányási inger és rendellenes női bajok ellen, alkoholos kivonataként a fej-, fül-, és fogfájások ellen. Lippay szerint „ha zavaros borba teszik megtisztíttya”.

„Jó zsíros földet szeret, magon is vetik, s gyökerén is ültetik: főképpen az elsőt, s ennyihány esztendeig eltart”, írja Lippay.

Szaporítása tehát magról, dugványozással és tőosztással történik. Mindenütt termeszthető – legjobban szereti a napos, szárazabb termőhelyet, árnyékos helyen értéktelenebb árut ad. Száraz, köves lejtők betelepítésére alkalmas.

Gyűjtendő levele és a virágzó növény földfeletti része­ – a növény levelét virágzás előtt kell szedni. Frissen kellemes, citromra emlékeztető fűszeres illata elillan, ha gondatlanul szárítják és rossz helyen őrzik (jól zárható edényekben kell tárolni). Nagyobb tételeknél kaszálják vagy sarlózzák – a levágott növényekről a leveleket lefosztják, majd szellős padláson a lefosztott leveleket 2-3 ujjnyi vastag rétegben szétterítve szárítják egészen addig, míg a szárított levelek morzsolhatóvá nem válnak. A száraz anyagot zsákokban vagy bálákban tárolják – kb. 5 kg nyers levél ad 1 kg szárazat.

A csábító illatú citromfüvet a konyhában is használták, mint mártások és saláták fontos fűszerét, akár a rozmaringot, mentát vagy más illatos növényt. Bár „az étkekben nem igen élnek véle: hanem az füves tortában, sásában: keveset Misculantia salátában” – jegyzi meg róla Lippay, és a korai szakácskönyvekben is nehezen bukkanni nyomára. Viszont manapság markáns íz-és illatvilágának használatát az említett saláták és mártások mellett még majonézben, savanyú káposztában, páclevekben, baromfihoz, sertéshúshoz íz-javítóként is szorgalmazzuk; ahogyan gyümölcssalátákhoz, levesben, zselében és likőrökben is egészen kiváló.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője