AMBRUS LAJOS – A bor jelképe: a furmint

FURMINT – Évek óta foglalkozom a Furminttal – „írásban és képben”. Írtam is róla olykor, mint a Somló zászlósboráról, Erdélyi Jani barátommal filmeztük is a Kárpát-medence különböző pontjain, így persze Tokajban, de Ruszton és Erdély-Hegyalján is. Kóstoltam szerémi változatát (ahonnét származik), de még a Küküllő-mentit is (itt eredetileg Som-szőlőnek hívták). Nyolc éve telepítettük a Kis-Somlóra; az első években próba-aszúkat

készítettünk: univerzális szerkezetének kristály-szilárdságáról és termőhelyi potenciáljáról magam is meggyőződhettem. Idén másfél hektáros táblát szeretnék telepíteni – de már kisfürtű, egyáltalán nem aszúsodó klónjából.

Persze a Furmint fölséges és sokféle összefüggések bemutatására képes növényországi ajándék. Jelképszerűen köt össze termőhelyet és savakat és harmonikus aromákat egy végső, nehezen mondható saját szólamú előadásban. Számomra sosem volt kérdés, hogy a Furmint a magyar borkultúra alapkérdései közé tartozik. Ha ugyan nem maga az „alapkérdés” volna. És nem is a tokaji száraz Furmintok pár éve tartó nagyszerű előretörése miatt gondolom így, hanem mert mindenfelé, ahol jól terem, egyéni hangon megszólaló és spirituális bölcsességeket előhívó, sőt identitásképző alkotás születhet belőle.

Mindezt, többi közt, egy nemrégiben felröppent „nemzetstratégiai” kérdés hívta elő („A furmint legyen velünk…, szerzője Horkay András nemzetközi borszakértő), amely arra keresett választ: melyik fehérborból születhet világszínvonalú magyar „brand”? Melyik az a fehér szőlőfajta, amelynek nedűje az ország „zászlóshajója” lehet? Két név merült fel hazai identitásképző elemként: az Olaszrizlingé és a Furminté. Mindkét fajta nagyszerű – de a végső válasz elé rögtön annyi tennék, hogy a jelenleginél jóval több Furmint-ültetvényre, vagyis jóval több elemezhető, felépítésre és megértésre váró Furmint-tételre volna szükség! A nevével összefüggésbe került Tokaj-Hegyalján is, de máshol, szerte az országban (különösen a Somlón) – sőt a határokon túli Kárpát-medencei borvidékeken is.

A Furmintról Rapaics Raymund is azt állítja (Magyar gyümölcs, 1940), hogy története (együtt a Kadarkáéval) mintegy vezérfonala a régi magyar szőlők eredetének és történetének. Mert végül is a Furminton keresztül mutatható be a magyar szőlészet és borászat első felvirágzása. (Az utólélet már közel sem annyira fényes: a szőlőrekonstrukciók után szép lassan zsugorodik a Furmint-ültetvények száma, s a rendszerváltásig a szocialista tömegtermesztés a Furmint presztízsét is sikeresen lezüllesztette.)

Rapaics az általa elsőnek ismert magyar borászati munka, Komáromy János Péter 1715-ös Dissertatio physico-medica inaugurális de vino hungarico semproniensi című művétől összegzi, mit is tudhatunk a Furmintról. Vagyis Komáromytól, Matolaytól és Görög Demetertől Szirmayn át Enztig és másokig, föl, saját 190-es könyvéig. (De ha már az első borászati könyvnél tartunk: Rapaics nem ismerhette az akkor még lappangó, 1680-as keltezésű Bornemissza Anna-féle szakácskönyvhöz mellékelt borászati munkát, vagyis az elsőt – a Keszei János által írt magyar nyelvű Kulcsármesterséget.)

Rapaics úgy összegzi, hogy a Furmint középdunai szőlőfajta, amely végül is egy szerémségi falunak és hegynek, Moslavinának köszönheti őshazáját – oda valahonnét a „történelemelőtti” időkben jutott, balkáni úton, s onnét terjedt szét mai nemes alakjában a Közép-Duna kiváló bortermő hegyvidékeire. Nem nyugatról, nem idegenből hozták tehát ide, hanem éppen fordítva – nagyszerű borával innen hódította meg a nyugatot. A német Mosler megnevezéssel (egyenlő Furmint) az ampelográfusok és nyelvészek egyaránt az említett szerémségi Moslavina név-eredetre utalnak.

Horkay András szerint az egyetlen ellenérv a Furmint a jelképpé válásának (egyáltalán nem lebecsülve a szinte hazainak számító és igen elterjedt Olaszrizlinget), hogy „nem országosan elterjedt” fajta.

Ez igaz és könnyen ki is olvasható a mai Furmint-ültetvények számából – csakhogy nem mindig állt így!

Tokaj és Somló mellett ma az erdélyi Furmint is nagy bort ad(ott), ahogyan az újra készített Plébános nevű birtokbor mutatja Csombordról és Alsógáldról: döntően Furmint-alapú ital magas savakkal, gazdag és üdítő ízzel – a régi Plébános palackban nyolc-tíz év után is, mondja Csávossy György, az erdélyi borok múltjának nagy ismerője, összetett zamattal s a téli almák fűszerességéhez hasonló, diszkrét, de igazán vonzó, szép illattal. Ha a bor jelképének valamelyik fajta borát kellene választani, a Furmint lehetne az – ezt állítja Csávossy Gyurka bátyánk is.

De tovább, mélyebbre lapátolva az időben: Görög Demeter hazánkfia 1821-ben azt írja (Azon sokféle szőlő-fajoknak lajstroma, amelyeket érdemes Hazánkfia Europának majd minden nevezetesebb Szőlő-hegyeiről s kertjeiből meghozatott és a Grintzingi Szőleiben, Bétshez egy órányira a Cécius hegynek (Kahlenberg) meleg oldalán 1819 és a következő esztendőkben elültetett), hogy ez a derék szőlőfaj mindenfelé elterjedt az országban s nem csoda, hogy annyi elváltozott neve s annyi synonimája van. Így közismerten Szigeti a Somlón és Badacsonyban (a Szigeti elnevezése a Szerémséget jelenti), Somszőlő Erdélyben. Az 1831-ben kiadott  Mezei Gazdák’ Barátjában Sopron fő fehérszőlő fajtája a Fejér Formint, amelyet Csaposnak, Zapfnernek is hívnak, de itt még Fagyosnak is nevezték. És Furmintból készül a ruszti aszú is, amely, írja Drucker Jenő 1905-ben – „ugyan édesség tekintetében a tokaji aszúval csak ritkán vetekedhetett, mint kiváló csemegebor mégis a legelőkelőbb házak asztalán az ínyenczek kedvelt italául szolgált”. A Balaton-melléki szőlők leírása mindig is a szőlők királyával, a Szigetivel kezdődik; a Som szőlőt Erdélyben, például Szászcsáváson, a magyarok simigernek, simirinkának hívják, a szászok Schmigernek; a muraköziek ’pasipelnek”, a többiek szigetinek mondják. És Kéknyelűnek Pécs környékén (tévesen), Görénynek Beregszász vidékén, Ugocsában Dömjény-nek, Nagyszőllősön Biharnak vagy Bortermőnek, Gemeiner-nek Kőszeg vidékén, Szalának Győr és Nyúl környékén és az én Kis-Somlóm melletti Ság hegyen még Szegszőlőnek is. De termelték a régi Villány-pécsi borvidéken is, aztán a Miskolcz-abaúji borvidéken, a Szerednye-ungvári borvidéken, a Beregszász-nagyszőllősin – az utóbbi helyeken már sajnos nem élnek, pedig sokféle világ-géniusz szólalhatna belőlük.

Mert a Furmint végül is olyan, mint egy zongoraszonáta: minden megvan benne. Mélység, koncentráció és az idő emlékezete. S különösen a szólamvezetés képessége. Sokkal több futamot játszik, mint a nem kevésbé csodálatos és honi viszonyainkhoz (értsd: Kárpát-medence) kiválóan alkalmazkodott és nemes borászok kezén hasonlóan kiválót nyújtó Olaszrizling. Alkalmas rá, hogy valódi világfajta váljék belőle. Én a jó Furmintban még meditációs titkokat is érzékelek – a nyugati ízlésvilághoz kapcsolható ázsiai gravitást.

Szőlővirágzás után járunk, amikor ez a nemes növény a legérzékenyebb és legnagyszerűbb életszakaszához érve a virágkötődéshez koncentrál minden erőt és energiát. Ilyenkor a hegy szőlővirágillatban úszik. Elegáns, kellemes, ám sosem tolakodó illatpára ez – s akár bodor felhők járása az égen, olyan, mint az élet ígérete.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője