KECSKEMÉTI SZŐLŐ BŰVÉSZ-nek nevezte őt Rapaics Raymund. Bár valójában nem kecskeméti volt, hanem Sáros megyei – a magyar Gascogne-nak nevezett sárosi Ádámföldén született, ahol atyja gazdatiszt volt. És nem is a híres, anekdotikus sárosi ritka magyarok közül jött (a gazdatisztek legalább olyan hontalanok, mint azok az állami hivatalnokok, akiket ide-oda sodor jó- vagy balsorsuk), inkább cipszert sejtet latinos-németes nevük. Mathiász Jánosnak (1838–1921) mégis Kecskemét, pontosabban a katonatelepi homok lett az igazi hazája. Innét kapta szárnyra a világhír. És ezen az sem változtat, hogy mint valami pályatévesztett tehetség, jogakadémiát végez és vagy húsz álló évig hivatalnokként

(főispáni titkár) keresi a kenyerét. De közben szőlőgyűjteményt alapít Kassán; három hold földet vásárol a Rozália-hegyen. Hamarosan ezerhatszáz szőlőfajtát gondozott kis szőlőiskolájában, a kor divatja szerint cserépben. És ezzel a cserepekkel éri el az első jelentősebb sikereit a különböző kiállításokon, így többek közt Bécsben is. Egy kassai hadgyakorlaton aztán föltűnik Andrássynak az ekkor már mádi szőlőbirtokos Mathiász János és Szőlőskére csábítja, száz holdas szőlejébe. S elkezdi keresztezéseit – folytatja majd a Kiskunságban, ahol ötvenéves korában vásárol összesen hatvan hold sívó homokot és paradicsommá alakítja. Mathiász hosszú élete során, elképesztő a szám, háromezer-hatszáz szőlőfajtát állított elő.

Ennyi a külső történet. De mi van belül? Talán igazság van belül – munkában, tapasztalásban, örömben és bánatban. (Kétszer nősült, második felesége kitartott mellette hosszú életén és utána továbbvitte Katonatelepet.) Talán: arányosság és mértéktartás van belül – annak a tudása, mi és mennyi illetné meg az embert. Nem többet vágyni és kérni, mint ami jár; mert minden így emberi és így arányos. És talán: az ellenállás eszenciája van belül – a világ igényeivel szemben, a politika és az üzlet hívásával szemben. A csábításokkal, a megkísértésekkel szemben. Nem föladni elvet, jogot, művészi igényt és szellemi, tudósi ambíciókat. Nem részt venni a pereskedők és perlekedők csatájában, nem törődni a kisszerű támadásokkal – azt terjesztik róla, például, hogy cserevesszőivel ő maga hozta volna be az egész országba a filoxérát. Holott, jegyezzük meg jól a nevet, a szőlőtetűt 1875-ben fedezte fel egy Gerber Ede nevű temesvári távírótiszt, aki egy fölszakadt pancsovai (Temes megye) csomagban gyanús szőlőveszőket látott és hivatalból azonnal elküldte azokat Magyaróvárra a Vetőmagvizsgáló és növénykórtani állomásra. Ahol aztán megállapították: Magyarországra is begyűrűzött a végzetes betegség.) És azt is bűnéül rótták fel, hogy Tokajhegyalját sem volt képes megvédeni a vésztől…

Hogy miről beszél a belső történet? Modern gondolkodásról és a tradíció tiszteletéről.

Szerette a növényeket, szerette tanulmányozni őket: irdatlan energiákat fektetett a munkába.

• (Mint valami anekdotikus mesehős: egyszer valaki, névtelen látogató, érkezésének időpontját előre bejelentette, ám a vonata késett. A látogató a jelzett időpont helyett késő este, térdig érő hóban kocsizott ki Katonatelepre – a csöngetésre és tanyasi kutyazajra egy rézgálicos, gyertyacseppekkel tarkított kaftános férfiú nyitott ajtót. A látogató a nemzetközi hírű tudóst tudakolta tőle – a pincéből előkerült férfi szó nélkül beinvitálta. És később, már átöltözve a hallban üdvözölte újra a vendégét: Mathiász maga volt a szerény ruházatú, későeste is dolgozó gazda.)

Levelezett, anyagot cserélt a kor jelentősebb nemzetközi kutatóival. Cikkeket írt a magyar és külföldi szaksajtóba. És persze minden idejét a szőlőjében töltötte (a szőlő nem szereti a fél embert), mindent mért, elemzett, kísérleteit pontosan rögzítette – a katonatelepi szőleje lényegében hatalmas, élő laboratóriumként funkcionált.

Ha rosszkedvem támad a sokszor kriminális hazai szőlőbeli környűlállások miatt, tanulmányozni kezdek egy korabeli fekete-fehér fotót Mathiász katonatelepi szőlőjéről és házáról, amely Váry Istvánnak a régi, a róla szóló monográfiájában jelent meg. Ez a kép terápia: gyalogtőkék rengetege áll a fotón, a sorközök gereblyézve, csupa erő és energia, s egy nagy szőlőbeli lak kandikál ki a szőlőlevelek s a ház körüli zöldek közül. Pontosan ilyennek képzelném el a mai szőlőhegyet – rend, tér-geometria, semmi zsúfoltság. És mellé tenném a lágy mondatot, a szolíd, de radikális programot is: a szőlőhegy nem dzsungel, nem enyészet és nem vadon – éden!

Kísérlet, tapasztalat, intuíció. Mathiász életének kizárólagos lehetőségének ezt tartotta. Lakásért, fizetésért, komfortért, hiába volt korának gyermeke, vagyis klasszikusnak nevezett polgár, sosem kötött kompromisszumot. Nem fogadta el koronás fők, így például az orosz cár csábító ajánlatát; és nem ment el a cári udvarba jó pénzért belső hivatalba. Maradt – én viszont eljátszom a kósza gondolattal, mi történik, ha Mathiász zseniális adottságait a Krímben bontakoztatja ki; mi lett volna? Mi lett volna, ha az ősi, pontuszi fajtákat éppen Mathiász tanulmányozhatja a Kaukázusban és megtalálja ott, azonosítja és szelektálja, mondjuk, azokat a kisázsiai eredetű fajtákat, amelyeket őseink hozhattak magukkal a Duna-medencébe? Mi lenne – nem kellene harcolni a régi, őshonosnak számító fajták becsületéért. Akkor könnyebb volna versenyezni egzotikusnak számító, meglepő illat- és ízanyagokkal rendelkező „szittya”-borainkkal a hazai és nemzetközi piacokon.

Abban aztán különös eleganciákat látok, ahogy Mathiász híres, mutatós, remek szőlőit a koronás főknek küldözgette. Nem szervilitásból, nem üzletből és nem saját lelki üdvéért – méltóságból. Pazar előkelőségből – üzenetet a Kárpát-medencéből. Elsősorban a magyar királynak, aki egyébként büszke tokaji szőlőbirtokos volt, ahogy ezt Mikszáthtól is tudjuk, és aki, akadnak ilyen emberek, nagyon szerette a szőlőt. Ferenc József saját kézzel bontogatta ki palotaorvosa jelenlétében Mathiász ajándékkosarait. Aztán dolgozószobájának ablakkilincsére kötözte a fürtöket, s munka közben, merthogy a Monarchia legelső hivatalnoka volt, szemezgetni-csipegetni kezdte. Legjobban a fehér muscat ’Vörösmarty Mihályt’ kedvelte (nem tudom, mit szólt volna ehhez a borissza Vörösmarty?), a muscat ’Arany Jánost’, aztán az ’Erzsébet királyné emlékét’ és a ’Muscat Hamburg’-ot.

• (De, és ez volt valaha a hazai szőlő és gyümölcs univerzális csábítása – nem csak Mathiász, hanem egy másik nagy férfiú is küldözgetett szőlőt a királynak, igaz, ő már nem a saját hibridjeit. Görgei tábornok volt az, aki graciőz módon visegrádi kertjéből minden ősszel küldött neki egy kosárra valót Gödöllőre. Az uralkodó minden alkalommal szépen meg is köszönte legérdekesebb alattvalójának a nemes küldeményt, de, és ezt már Pethő Sándor is írja Görgei monográfiájában., ajándék ide vagy oda, valójában sosem bocsátott meg neki, jóllehet bizalmas körben nagy tisztelettel nyilatkozott a tábornok katonai képességéről és jelleméről.)

Mathiász egy kész, befejezett világot hagyott maga után – közvetlen tanítványai, így Kocsis Pál, a szomszédja, akinek legismertebb fajtái az Irsai Olivér és a Kocsis Irma, s aztán mások is folytatják a Mester keresztezői tevékenységét.

Németh László is írt róla, meglátogatva katonatelepi birtokát, még a harmincas években, és hát Németh textusa is azok közé az írások közé tartozik, amelyek fájdalmasan kottázzák az örök magyar zseni sorsát. Aki ugyan világsikert arat mindenfelé – rajong érte a nemzetközi konyha, a szakma, a termelők hada, pár európai udvar, néhány csillagkeresztes hölgy, pár miniszter, jónéhány zenész és honleány, csak egy valami marad el, de az legalább következetesen: a magyar kormány elismerése. És most, 2007-ben, jó nyolcvan évvel Mathiász halála után megint olvasom, hogy dédunokája a tokajiaknak felajánlotta a Mathiász nevet, mint áruvédjegyet, de az ígérgetések ellenére mégsem nagyon kell senkinek. Már kérdés sem marad, még az sem, miért igyekszünk oly serényen elzárkózni Mathiász életművének teljessége elől?

Én mindenesetre, midőn megcsapja az orrom a szőlőmust mással nehezen összetéveszthető otthonos illata, ahogy éppen a Kis-Somlón a bogyózót töltöm az állandó esők miatt leszüretelt traminival és juhfarkkal, amelyek persze nem Mathiász fajtái; szóval ahogy elmerülök a szüret megszokott munkáiban és egy varázslatos őszeleji táj napfényes sávú képeiben – csöndben megemelem a kalapom Mathiász János emléke előtt.

AMBRUS Lajos író, a blog állandó vendégszerzője