AZ EGGYÉ VÁLÁS misztériuma, ismét csak nem véletlenül, a mindent keretbe foglaló étkezésekkel fonódik szorosra. A tilalmak, tabuk után akad példa másféle spiritualizmusra is. A Mediterráneum étkezési modelljének három alkotója közül (az olívát elhagyva) a kenyér és a bor váltak az úrvacsora előképeivé, ám az ószövetségi étkezések és áldozati lakomák éppúgy ide számítanak, ahogy a manna is:

„Izrael fiai negyven évig ették a mannát” (Kiv. 16,35), „Ez a mennyből alászállott kenyér…” (Jn. 6,42)

A kenyér és a bor az Egyiptomból való kivonulás során új jelentéstartalommal is bővül. A pászka vacsora, ahogy a húsvéti bárány, a bárány vére („Ha látom a vért, kihagylak benneteket.” Kiv.12,13), a megszabadító kivonuláshoz kötik az áldozatot, amely Jézus feláldozásának is előképe.

Az ószövetségi áldozati szertartások végül áldozati lakomákkal zárulnak, ahogy az vélhetőleg kezdetektől fogva a világon mindenütt történt, s ami egyszersmind a racionalitás felülkerekedése is, egyfajta elnézően fogadott kegyes csalás a Teremtővel folytatott egyenlőtlen játszmában, amit maga az Úr hitelesít azzal, hogy az áldozókat asztalához hívja. Az ilyen lakomák célja és spirituális tartalma a meghívó Isten és az áldozó vendégek közötti egység kifejezése.

Jézus gyakran elfogadta a lakomára, közös étkezésre szóló meghívást. A Biblia újszövetségi részében a kenyér-, és a bor szaporítás csodája (kánai menyegző), valamint a közös étkezések (Lévi, Zakeus, Simon stb.) meghittsége, szimbolikus tartalma kapcsolódik az úrvacsorához, amelyet Máté evangéliuma így ír le:

„Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem.

És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan;

Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26, 26-28)

Az ősi Palesztinában, ahogy a Földközi tenger medencéjében mindenütt, a kenyér és a bor általánosan fogyasztott élelmiszerek voltak. Elterjedtségük és könnyű hozzáférhetőségük miatt válhattak éppen ezek az élelmiszerek alkalmasakká rituális célokra.Az előző állítást támasztja alá, hogy Közép-Afrika keresztény közösségeiben mintegy három millió ember számára a kevésbé hozzáférhető kenyér és a bor helyett a yam gyökér és a méz lettek az úrvacsora áldozati ételei.

Az eggyé válás misztériuma

Az istenség jóindulatának elnyerése, az istenséggel való egyesülés vágya mellett az ősökkel való eggyé válás misztikus tartalma is végigkíséri az emberiség történetét. Az ősök képletes, vagy valóságos elfogyasztásának számos változata él. A dél-amerikai indiánok körében ismeretes, hogy az elhunyt szülők elszenesedett csontjait és hamuját megőrölték, majd levesbe keverve azon a rokonság osztozott. Az elhunyt ős (vagy istenség) az étkezési rítus révén így vált a résztvevőkkel egy testté, így szállt az élőkbe az elhunyt ős ereje, bölcsessége, minden vágyott és irigyelt tulajdonsága.

Mindazok az ünnepek, akár egy esküvő is, amelyek alkalmat adnak a vendégek megvendégelésére, az étkezés közösségi aktusa által rituális alkalmat szolgáltatnak az egység és együvé tartozás erősítésére és kifejezésére, ezek összes szimbolikus tartalmával együtt.

Az ételek összekötnek és elválasztanak. A katolikusok például kapcsolatot találhatnak egymással, egyszersmind felmutathatják a protestánsoktól való különbözőségüket is abban, hogy a korábbi szigorú böjti tilalmat feloldva ma már engedélyezett, illetve kiváltható a pénteki húsfogyasztás. Mindezek mellett, Fortres megjegyzésére is gondolva, joggal élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) mégiscsak hibázott, amikor feloldotta a pénteki húsfogyasztás korábbi szigorú tilalmát. A Katolikus Egyház ugyanis ezzel az engedékenységgel éppen leghívebb követőit fosztotta meg attól, hogy az önfegyelemmel vállalt böjttől magukat különlegesnek érezzék.

A már említett étkezési szabályrendszerek (kóser, halal, vegetarianizmus) betartása az összetartozás és megkülönböztetettség viszonylataiban nyeri el igazi értelmét. Erősíti a vallási öntudatot és az azonos hitűek közötti köteléket, ahogy a törzsi, nemzeti együvé tartozást is. Az élet minden mozzanatával szoros kapcsolatba kerülő táplálkozás (gasztronómia) így lesz a spirituális életnek is szerves része.

Csíki Sándor♣