VÖLGYSÉG: LIGETES dombvidék, itt-ott össze függő erdőkkel, melyet Vörösmarty „fiatalságom tündérországának” nevez – „Százados erdőségek, köztök, mint égi maradvány,/ Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők…” A Völgység valójában az ismert tolnai tájnév, amely Kogutowicz Dunántúl monográfiája szerint a Mecsektől északra

elnyúló pannon táblán a Hegyháttal és Zseliccel egyetlen, nagyobb egységet alkot – ugyanazon pannon rétegek építik föl és errefelé mindent vastagon borít a lösztakaró. Nem véletlenül telepítettek déli lankáira a magyar és később a sváb ősök szőlőt – pompás kultúrtáj, seregnyi műemlékkel, ezernyi eldugott, poétikus tájrészlettel, apró falvakkal és valaha országszerte híres állattartással – hatalmas, kiterjedt tenyészállatvásárokkal. (Csupán csak a rend kedvéért írom ide, hogy kitűnően istállózott szarvasmarhái közük a piros-tarka bonyhádi tájfajta bizony országos tekintélyt és dicsőséget szerzett magának.)

Mint alföldi születésűnek, első igazi völgységi élményem Lehmann Gyuri dúzsi birodalmához kötődik – olyan emberrel találkoztam, akit legfeljebb csak a régi könyvek rajzolnak: nem ismer lehetetlent, eltökélt és mindenkin segít; nem véletlenül szólítja mindenki György helyett Gyurinak. Persze építész barátomék révén kerültem nomád, meglepően elzárt pincéjéhez, amelyet sűrű, setét erdők vesznek körül – akkor, amikor mi magunk is hasonló pincealapítási ügyben talpaltunk országszerte és kerestük a tapasztaltabb borászokat, akik hajlandók még ügyefogyott zöldfülűekkel is szóba ereszkedni.

Első látásra szívembe zártam – legföltűnőbb tulajdonsága volt, hogy minden fenntartás nélkül adja oda magát az „ügynek”, akár a tájról, akár titokzatos szőlőfajtákról, metszési módokról; öreg, pókhálós pincék szellőzési rendszeréről, vagy a hordós érlelés értelméről, netán jó sváb emberhez illően, a magyarság szent ügyéről lett légyen szó. Ez utóbbit egyáltalán nem véletlenül kedveli szóba hozni, hisz egyik akkurátusan számon tartott őse, bizonyos Gottfried Lehmann kapitány volt –nem is akármilyen férfiú. Épp a bécsújhelyi börtönőrségen szolgált, amikor II. Rákóczi Ferencet lefogták és bezárták, hogy a rebellis uraság a bécsújhelyi tömlöcben viaskodhasson nagyatyja, a kivégzett Zrínyi Péter szellemével.

Ám közismert, a nagyságos fejedelmet 1701. november 7-én titokzatos körülmények között megszöktették, ebben viszont börtönparancsnokként döntő szerepet kapott Lehmann kapitány is. Rákóczi meg sem állt Lengyelországig, Lehmannak viszont leüttették a fejét. – Hát így – ültünk a tágas, zöldellő dúzsi udvaron és hallgattuk a lelkes Lehmann-utód véget nem érő adomáit a környék régi embereiről, a sváb be- és kitelepítésekről, a hajdani, környékbeli vincellérekről, akiknek a legtöbbet köszönhet, és vendégeiről: művészekről, festőkről, szobrászokról, népzenészekről, parasztdudásokról, prímásokról és egyéb táncosokról az egész Kárpát-medencéből – úgy beszélt, mintha száz éve ismernénk egymást. És persze, mint vendégeire büszke gazda, előhúzta a dúzsi pince emlékkönyvét is, amelynek legelső bejegyzője egy hasonlóan szent ember volt – Domokos Pál Péter.

Dúzs, különben, olvasom az első magyar földleírásban, Vályi Andrásnak Magyar Országnak leírása című 1796-os munkájában,

„magyar falu Tolna Vármegyében, földes Ura Gróf Apponyi uraság, lakosai katolikusok, fekszik Hőgyésznek szomszédságában, ’s ennek filiája, ambár minden javai vagynak, mint első osztálybéli Helységeknek, de mivel belső fölgyeinek egy része homokos, szántó fölgyeinek is némely része hasonló lévén, a’ második Osztályba tétettetett”.

Szőlőkről egyálatalán nincs hír, miként Fényes Eleknél jó ötven évvel később sem, de ő már magyar helyett német dohánytermesztő faluról beszél. A szőlőket valószínűleg Hőgyészhez csapta mindkettőjük, mivel annak környéke, ahogy írják, „szőlőkkel körülvett” és kellőképpen „tágas”. Lehmann Gyuri is ezen a homokos-löszös, erdőkkel övezett terroiron termeli fehér és vörösborait régi, de jókora pincéjében és udvarházában, a pincéhez toldott lakrészekkel – ahol különben maga a gazda szokta harangkondítással köszönteni vendégeit, mintha valami bukolikus történelmi időkben járnánk, midőn a kegyes várúr hasonló ünnepélyességgel vereti félre a harangokat. Riadóztatva a házanépet, de legfőképpen felkészítendő a gyomrokat, hogy itt bizony nem mindennapos vendéglátás van készülőben.

Egyszer valami nyilvános bemutatón szerepeltem, ahol Lehmann-borokat szolgáltak fel – ült ott Hajnival, a feleségével nagy szerényen a közönség soraiban, alig lehetett őt kirángatni a plénum elé, noha otthon bátran és gyakorta szokott szerepelni. Merthogy, gondoltam én akkor, s gondolom most is: Dúzson, esetleg a szomszédos Csicsóban, ahol akad egy másik, még öregebb pincéje is, szóval itt van ő otthon, ez az ő valódi terepe. Ő az a valódi völgységi kalauz, aki bár szinte éjjel-nappal kalapban jár, mégsem való fővárosi deszkákra. Mert alig ismerek más emberfiát, aki ennyire azonos lenne tájjal, házzal, növénnyel, mikroklímával. A tolnai levegővel. S mivel egyre inkább azokat szeretem, akik fittyet hánynak kiüresedő üzletekre, kötelező, olykor modernnek gondolt támadó menedzsermentalitásokra, a legjobbakat kívánhatom neki. Kicsi, bírható sikert első sorban vörös, de fehér, sőt kástélyos borainak – ez utóbbi megnevezést egyébként a divatos rozéra használja, amely gesztust én a legerőteljesebben helyeslek. Nem siller, nem rozé: kástélyos!

Jól tudom ugyanis, hogy a valószínűleg borszínre utaló kástélyos elnevezés Szikszai Fabricius Balázsnak még 1574 előtt összeírt Nomenclaturájában (Latin-magyar szójegyzékében) szerepel először, ahol a pataki prédikátor (többek között) felsorolja a legrégebbi magyar szőlőfajtákat, borokat és a szőlőtermelés akkoriban használatos szakszavait. Ott áll a Vimum purpureum, a ’Vörös’ és a Vinum Medium, ’Tiszta ízen való bor’ között az ízes megnevezés – Vinum Rubellum, ’Kastelly’ néven. Ezt az elfelejtett kifejezést akarja palackjaira ráíratni – sikert neki! Mindehhez persze némi pénzmagot is kívánnék, hogy ne menjen rá inge-gatyája a nemes szenvedelmekre. Aztán jó munkatársat Tamás fiában és biztos letéteményeseket unokáiban. És persze egészséget, derűt, jó évjáratokat. Időt, időt és időt, hogy borainak legyen módjuk tökéletesen beérniük. S hogy a legjobbat hozza ki ebből a szépséges termőtájból (Völgység), amelyet különben kicsit magára hagyva, legújabban leválasztottak szekszárdi borvidékről. S ha már a jámbor óhajoknál járunk, azt is kívánnám neki, hogy a legjobb formában fussa tovább életét.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője