OLYAN KÜLÖNLEGES „termékről” beszélek, amely a legenda szerint még a Himnusz eredeti változatában is kiemelt helyet kapott: „Ménes szőlővesszein nektárt csepegtettél” – írta (volna) a sort Kölcsey az irodalomtörténeti legenda szerint, de később Ménest kicserélte (volna) a jobban hangzó Tokajra. Akár így, akár úgy (én egyébként a Ménes-verzióról semmilyen filológiai adatot nem találtam), azonban mégis: Ménesnek a nagyszerű minőség szinonimájának kell lennie.

S az is volt: Ménes, vagyis Arad-Hegyalja a történelmi Magyarország egyik leghíresebb szőlővidéke. S a terroir is lényegében ugyanolyan gyűjtőnevet jelent, mint a páros csillag Tokajé; ménesi boron az egész Arad-Hegyalján készített borokat értjük. Ezekről még Szent István korából találni adatokat; településneveket, szőlőbirtokokat, dűlőket és tulajdonosok privilégiumait – ma viszont a Maros menti Arad-dévai országúton úgy suhanunk el Ópálos (Paulis) és Baracka mellett a történeti Erdély felé igyekezve, hogy észre sem vesszük az észak-déli tengelyű hegyalját. Lassan eltűnő teraszaival és elvadulásnak indult tájalakzataival, lerobbanó kolnáival.

Északi körzete a magyarádi: Kovászi, Világos, Pankota Magyarád mellett a legismertebbek. A déli, szorosabban vett ménesi körzet: Solymosvár, Ópálos, Ménes, Gyorok nevű falvakkal – a két körzet 16 fontosabb szőlőtelepülést foglalt magában a XIX. század közepén is. Ménes neve ezer év alatt sokszor jelentette a citált himnikus dicsőséget – nemzetközi hírűvé leginkább a Kadarka szőlőből készített aszújával vált. Legföljebb az tűnik fel, hogy Arad után közvetlenül az út bal oldalán néha viharvert villamosok húznak el; – az 1906-ban épített hegyaljai vasút maradványai. (Eredetileg 68 km-es volt az Arad- Pankota és mintegy 50 km-es az Arad-Radna szakasz – ma már csak az Arad-Gyorok vonalat használják, még mindig a klasszikus vonalon.) A dualizmus fénykorában Arad-Hegyalján közel 5 ezer hektáron termeltek szőlőt (majdnem annyit, mint Tokajban), mára viszont a szőlők nagyobb része egyszerűen eltűnt az elvadult szőlődombokról

A régi példabeszédek-tanítómese summázatok, a tradíció emlékfoszlányai azt mondják, hogy párba állítva az ország leghíresebb nedűit: a tokajit a betegnek, a ménesit az egészségesnek kell innia. Persze, aki ezt leírta, bizonyos Perecsényi Nagy László tiszteletbeli szolgabíró és literátor, a jénai mineralogiai társaság választmányi tagja, aki nagygalsai szőlőjéből 1804-ben 45 akó fehérbort is szűrt, különben meg Orodiás cimű latin nyelvű munkájáért tizedmentességet is kapott rá, szóval Perecsényi Nagy tette ezt a finom distinkciót, megtoldva némely meglepő élettani tapasztalatával. Ugyanis, folytatja jókedvű cifrázását a szerző:

„a ménesiben erősítő mosztony, értelmet erősítő szesz, szeretet, barátság, tiszta jó kedv és egyéb kiütköző tulajdonság heves és szép szín tölle kipiroslik, úgy, hogy a munkás, ép embert száz esztendőnél is tovább fenntartja: most is ezen vidék körül, aki mértékletesen élt a ménesi borral 103-105-117 esztendő embert, és kivált kapást találni lehet, aki jól kidolgozván a hegyen magát, jó borral más napra felfrissíti magát, erősíti inait, akármi kemény ételt a gyomrában széjjel főz”.

A Berzsenyi-kortárs Perecsényi Nagy aztán meg is teremti a Bécsig és egyéb külföldi piacokig eljutó Arad-hegyaljai borok mítoszát, sőt kultuszát – közben lajstromozza, leltározza a Ménes körüli településeket, a szőlőket, művelési módot, borászatot, birtokot, nedűt és épületet, a kolnákat (présházat) a szőlőben.

„Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán!
Borod setét mint a cigány leány”-

veszi át Vörösmarty; Jókai is egy álló hetet tölt el Magyarádon, egy híres szüreten, ahol patriárchális-nyájas emberi viszonyokat talál – meg is írja a More patrio-ban. Vályi András 1796-os leírásában Ménes aszúját is emlegeti, de

„néha a’ kereskedők által más borokkal elegyíttetik, kedves ital az édes bort szeretőknél, és külső Országokban, édes, ’s hathatós fűszerazámú ízű – szép szőlőhegyeit N. Grassakovich Gróf plántáltatta.”.

Fényes Elek már Ménes európai sikereiről beszél:

„Legnevezetesebb gazdasága szőlőhegyében áll, mely Ménest egész Európában ismertté teszi. Itt szűretik azon aszú bor, melly sötét vörös, sima, édessége, tüze s más boroktól különböző szekfű illatú, kedves zamatja által annyira elhíresedett, hogy sokan még az ős, tokajinak is elibe teszik.”.

Kadarka – ménesi aszú. Jó pár éve némi kutatást folytattam a ménesi aszú után, melyről Erdélyi János barátommal filmet is készítettünk – elég szerény, mondhatni gyászos eredménnyel. Nem csak hogy nem készítenek ma már aszút, még csak nem is találkoztunk olyan emberrel, aki valaha kóstolta volna – még a ménesi tudományos kutatóintézetben sem. Az aszúkészítés a háború után lényegében megszűnt, sok egyéb ok mellett egyenes következményeként a Kadarka szőlő elhanyagolásának és idő előtti leszüretelésének.

Egyedül Balla Géza már akkor is kibontakozni látszó pincészetében (Wine Princess) láttam biztató jeleket: elsősorban a Kadarka szelektálásában és régi értékeinek rekonstrukciójában. Pedig a Kadarka nem problémamentes növény: egy közelmúltban megjelent munkában egy angol szakíró (Alex Liddell) lesújtó véleményének adott hangot. Azt írta az egyébként erről a rothadásra és fagyra érzékeny fajtáról, hogy a színe jellegtelen és termése bizonytalan. Sőt, egyik elkötelezett szekszárdi termesztőjét cáfolandó, tán Vesztergombit vagy Vida Pétert, azt is állította, hogyha valami, akkor a Kadarka biztosan nem fogja helyreállítani a magyar borok becsületét.

„Lágy, piros bort ad, amely fűszeres-gyümölcsös ízzel nyit, középen üres, majd a torokban kirobbanó ízeket kapunk, amit rövid lecsengés követ.”

És végül a halálos summázata: a Kadarka mindig jellegtelen.

Valóban? Mármost nem itt és nem nekem kell megvédenem a hungarikumok iránt érzéketlen angol szerzőtől a legjobb szekszárdi Kadarka-készítőket, mondjuk az emlegetett Vida Pétert vagy Vesztergombit, de az biztos, hogy az angol szakférfiú nem kóstolta Balla Géza borait. És különösen nem ízlelhette Balla 2003-as Kadarkáját, amely amúgy is alighanem új időszámítás kezdete a Kadarka-készítés történetében – szerintem. Biztos, hogy ez a bor Liddel állításait minden szegmensében cáfolja: nem lágy, hanem testes, nem piros, hanem bíborvörös (egyenesen „setét, mint a cigány leány”), szekfűszeges és telt (nincs benne semmi üresjárat), nem robbanékony, hanem harmonikus tanninokkal bír. És végezetül olyan hosszú és pontos, mint egy jól kieresztett anapesztus egy Bach-szonátában. Nos: ez az őszinte Kadarka igazolja a híreket az egykori Ménesről – nem könnyű, hanem testes vörösbor (ezzel egyébként ellentéte is a finoman és művészien kicsiszolt szekszárdiaknak), színtónusai pedig olyan megkapóak, hogy sokáig arra gondoltam, Balla Géza keveri, színezi tán valamivel, például Cabernet franc-nal vagy oportóval. De nem – egész egyszerűen a gyoroki hegyen, az aradi minoriták visszakapott szőlejében találhatók még régi, filoxéra után telepített Kadarka-klónok, igaz, elszórva valami egy-két hektáros területen, amelyek a klasszikus ménesit adhatják: régi, öreg tőkék, amelyek egészen más fürtszerkezetűek és fürtterhelésük is példaszerű. Balla Géza felvásárolta a termést, azóta már bérben is műveli az aradiak szőlejét és meghúzta a következő lépését is a viharvert ménesi sakktáblán: Cadarissima néven kiváló szamorodni-típusú vörösbort készített, amely csak pár centire fekszik a várva várt ménesi aszútól – a feltehetően nagyszerű természetes édesbortól. Azt hiszem, hogy Balla nyomán a Kadarka egyszerre igazol és cáfol: igazolja az elődöket, Perecsényi Nagytól Vörösmartyig és mindazokig, aki ditirambot zengtek róla, és cáfolja a mai tamáskodókat, akik egy nagyszerű hungarikum piacképességében kételkednek.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője