GYÜRKY ANTAL – Nevét valószínűleg ’Gyürki’ helynévről kapta, amely „magyar és curiális falu Hont vármegyében, földes ura Gyürky uraság, mind a’ két ágon, lakosai katolikusak, fekszik Kőkeszihez ¼ órányira, s’ ennek filiája” – írja az 1799-es Vályi András-féle Magyar Országnak leírása. Majd hozzáteszi: ”Legelője elég, fája van mind a’ két féle, szőlő hegye sok, és jó borokat terem, piatza B. gyarmaton, és a’ Bánya Városokban, első Osztálybéli”. S valóban, a honti borok ma is „első osztálybéliek”, mint alkalmam volt róla meggyőződni, mikor Ipolyságon jártam, Gyürky Antal emléktáblájának koszorúzásán és a róla szóló „tudományos ülésszakon”.

A honti borok, elsősorban az ipolynyékiek, de a ságiak, a szelényiek és a peszekiek kiállnak mindenféle szigorú próbát (előző este somlai borbemutatón jártam Budapesten) – pedig ugyan ki hallott ma a honti borokról? Gyürky Antal (1817-1890) mégis Felsőszelényben, de azért Hontban született („határja jó, szőleje híres, legelője, fája elég van”) és valóságos reformkori figura volt. Nevével többször is találkoztam – legelőször egy különös epizódszerepben Széchenyi utolsó döblingi napjaiból. És hogy úgy mondjam, nem a legjobb konnotációban bukkan elő – az extatikus naplóban ugyanis így kiált fel a mélységekbe alábukó döblingi ember 1859. december 27-én kelt bejegyzésében, csupa verzállal írva le a fenyegető mondatot: „Gyürkynek: „Te tolvaj vagy, bezárlak!”.

Nos, a baljós felkiáltás előzménye annyi volt, hogy Széchenyi a még harmincas években nagyszabású, országos borkereskedés létesítésére adta némileg átgondolatlanul a fejét – természetesen a magyar borászat megújításának vágya is az ő nevéhez fűződik legelőször. A cél érdekében megbízott egy becsvágyó, akkor fiatal embert, járná be keresztül-kasul az országot és gyűjtené össze a legjobb borokat. Gyürky, mert róla van szó, ekkor valóban fiatalemberként túl is volt már az első borászati szaklap megindításán, amelynek céljául a szőlőművelés, a borkezelés, a pincegazdászat, a borkereskedés előmozdítását és emelését tűzte ki. Gyürky a grófnak be is gyűjtötte a megfelelő mintákat. Ám a fátum szerint rosszul ütött be az üzlet – Széchenyi az egyik későbbi levelében rezignáltan azt írja, hogy „a küldött bor részben kifolyt, részben romlott”, ezért hamarosan magának Gyürkynek is kiadta az útját.

„A célba vett bor dolga körül minden kedvemet elvesztém”

– zárja le a nagy reformer a borászat iránti érdeklődését. Ámde a balsiker mégsem akadályozta meg a grófot ’59 decembere előtt, hogy egy magánlevélben higgadtan ne jellemezze Gyürkyt, akit különben Béla fia, akivel anno együtt szekerezték be az országot, igen okos embernek tartott.

„Arany becsületű, erős tudományos, lelkes magyar nagyon, de azon pénz, melyet tiszta nyereségbül behajt – ha ti. behajt -, nem lesz sok! Nincs kereskedői, pénzcsinálási hajlama!”

Vagyis Gyürky balfácán magyar, aki még csak nem is konyít a kereskedéshez. Hozzátartozik kettejük különös történetéhez, s különösen a legnagyobb magyar karakterjellemzésének pontosságához, hogy Gyürky később saját szakállára Pesten mégiscsak borcsarnokot alapított, méghozzá a legelsőt a maga nemében, ahol persze a legjobb hazai termékek is szerepeltek, ám ez a vállalkozása is hamar csődbe ment. Ahogy a szakkutatók szarkasztikusan írják: „a birtokosoktól nem kapott anyagi segítséget”.

Természetesen Gyürky nemhogy tolvaj nem volt, miként a Napló felkiáltásában olvasható, inkább lelkes idealista, aki a magyar valóságot olyannak vizionálta, amilyen az nem volt. Ez persze hiba, de tette ezt abból a reformista attitűdből, amely a szabadságharc bukása utáni állapotokból és a személyes ambíciók és tradíciók ellentmondásából fakadt. Gyürky Antal a honti nemzetőrség parancsnokaként szolgált, majd századosként parancsőrtiszt Görgey mellett; ’49 májusától hadfogó és szállítóház-parancsnok Miskolcon.

Ő maga az abszolutizmus idején a gazdálkodásába visszavonult nemesi értelmiségiek ama a csoportjába tartozik, akik Világos után sok mindenbe belefognak, de nehezen találnak rá pályájuk értelmére és munkájuk céljára. S mert a valódi honfierényt nem tudta saját igényei szerint beváltani, bort termel otthon – 1856-os felsőszelényi asztali bora ott szerepel a Magyar Gazdasági Egyesület 1857-es kiállításán, olvasom a kiállítási jegyzékben.

Ez a bor a katalógus szerint kavicsos agyagföldről származik, miként testvére, Gyürky Vince Alsó-Palajtai aszúival szerepel, ami azt mutatja, hogy Tokaj fölött, a szőlőtermesztés északi peremén is lehet eredményesen aszút készíteni. De a fiatal borász kiállított az ún. ’eszközök és gépek kategóriájában’ is, így szelepes szádlót, borzacskót kínál és saját találmányú kénező gépecskét, ’palaczk-kupak’ szorítót, dugaszoló gépecskét és hordókupakokat. Ugyanitt fedeztem fel a Tragédia megírására készülő unokatestvérének, Madách Imrének a nevét is, aki jó gazdaként, „lóhermagot” kínált Alsó-Stregováról, 62 hektáros vadvizes, agyagos talajú birtokáról.

Másodszor a somlai bor utáni búvárlataim során bukkantam rá Gyürky működésére. Regényes történet ez – pár éve az általam „őssomlainak” nevezett régi, a filoxéra előtti bor fajtaösszetételét keresgéltem. Ugyan egyszerű kevert borról, vagyis „cuvée-ről” van szó, de annak bizony hatféle szőlő vegyítéséből kell összeállnia (fehérszőlő, furmint, kéknyelű, bakator, bajor, szilifánt). A keresett recipét az 1857-es Szőlészeti és Borászati Közleményekben találtam meg, s ahogy a kutatások során szokott lenni, ezt is majdnem véletlenül – de végül ennek a majdnem vak szerencsének köszönhetően telepítettük el ezt a hatféle szőlőt 2005-ben a Királykő birtokboraként kis-somlai birtokunkra. (Krienbacherék, a legígéretesebb somlói birtokosok is az én részletesebb leírásomtól inspirálva telepítik saját „ős-somlaijukat” a hegyen.) Viszont az eredeti, régi publikációhoz lábjegyzetet biggyesztett az akkori lapszerkesztő, a következő jámbor felkiáltással:

Sok kincs rejlik a poros papírok között, csak napfényre kellene azt hozni!”.

s ez a szerkesztő az akkor éppen harminc esztendős Gyürky Antal volt – ekkor indul szakírói pályája, amellyel a legnagyobb, országos sikereit is aratta. Mert kiváló és ismert magyar közgazda, országos hírű borász és gazdasági szakíró lett, és ilyenek a patrióta hontiak, még a Honti Fiókgazdasági Egyesület alapítója is. Aztán az ipolysági kaszinó egykori igazgatója is és a szülőföld krónikása is.

Több szaklaphoz adta a nevét, így a Borászati Lapokhoz, majd a Borászati és Kertészeti Füzetekhez, és számos könyvet publikált. Leghíresebb és legmaradandóbb munkája az 1861-ben Pesten, Emich Gusztáv által kiadott Borászati-szótár-a; ez ma is olvasható, a dunaszerdahelyi Lilum Aurum Kiadó adta ki fakszimilében. Gyürky életművével lényegében megteremtette az egységes magyar borászati szaknyelvet. Leírta a legfontosabb, filoxéra előtti szőlőfajtákat – igaz, elég röviden, sőt a mai ampelográfiák felől nézve, nevetségesen hiányosan, de legalább szerepelnek benne a régi, kiveszettnek hitt Kárpát-medencei fajták is. Aztán itt összegezi a magyar borvidékekről szerzett ismereteit – beutazta nemcsak Széchenyi Bélával, aki őt oly nagyra tartotta, hanem magával Entz Fernccel is a történelmi Magyarországot. (Entz-cel közös könyvet is kiadnak

A szótárban összegezi a borászat, a borkémia addig ismert tudását. A mű szakmai, de néprajzi és kultúrtörténeti szempontból is a legszínvonalasabbak közül való – találkoztam például egy olyan fogalommal is, amelyet soha azelőtt, de azóta sem hallottam-olvastam. Ebben a szótárban szerepel az „Erélyes bor” különös megnevezése, amelyről a következőket jegyzi meg: „Erélyes-bor-nak a Rizling-szőlőből külön szűrt bort nevezik, mely névre a jeles bort koszorús költőnk Vörösmarty Mihály keresztelé Tóth István pinczéjében. Már kegyeletnél fogva is megmaradhatunk e névnél”. Ó poézis, ó szent emlékezet, a szótár összerakásakor öt évvel vagyunk Vörösmarty halála után: így ápolja a nagy poéta és nem kevésbé lelkes borbarát emlékét Gyürky – az „erélyes bor” beszédes kifejezése viszont nyomtalanul kihullott az idő rostáján.

Lényegében az egész könyvet úgy forgathatjuk, mint nélkülözhetetlen dokumentumát a Kárpát-medencei szőlészet ős- és hőskorának. Midőn egy egész ország gyakorlatilag virágzó és hatalmas szőlőskert „vala”. Akkor ugyanis nagyjából 1 millió holdon termeltek bort (cirka hatszázezer hektár) – ma, rettenetes, végzetes, jóvátehetetlen a romlás, jóindulatúan számolva is legfeljebb hetvenvenezer hektár körül járhatunk. (Igaz, a trianoni Magyarországon.) És nem csak azt írja ez a lelkes honfiú, hogy „több bort a világon csak Francziaország termel”, hanem azt is, jól jegyezzük meg a poént, „jobbat nehezen”. Majd így folytatja:

„azon előnnyel egy ország se bír, mint a mienk, hogy annyiféle jeles bort  t e r m é s z e t e s   úton bírna előállítani, mint mi, mert minálunk terem a világ legelső aszúja, éspedig világos s vörös színben, van minden színben legnemesebb pecsenye és asztali borunk, vannak rendkívül erős úgy zamatos, sima, édes, savankás, szóval minden ízlést kielégítő boraink”.

A borskála teljes – különösen az lehetett a források szerint a filoxéria utáni rekonstrukciós újratelepítések, a nagy szőlőépítések és nem kevésbé nagy viták lázában.

Gyürky születésének éppen százkilencven éves évfordulóján álldogáltam az ipolysági (ma: Sahy) volt iparoskör előtt. Egy szép parkocska szomszédságában jártunk, amely valaha a rozsnyói káptalan szérűskertje volt. Esett az eső, hallgattuk a palócmagyar Urbán Aladár szavait az épület falán elhelyezett szerény emléktábla koszorúi fölött és közben arra gondoltam, ha oda is a régi borászati és sok más régi dicsőség, a remény talán mégsem. Különösen, ha a mostani apokaliptikus időkben is oly szeretetreméltó lények tudnának teremni, mint amilyen Gyürky Antal volt.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője