AZ ÍRÓ OLYKOR kegyesen csúsztat – rögtön itt, a felvett címerállat nevét is zergének kellett volna írnom, merthogy valójában a zergéről teszünk most néhány tiszteletkört, s nem a kőszáli kecskéről. A kettő egyáltalán nem azonos, merthogy két külön fajt takar. Mentségemre szolgáljon, hogy egy oly nagy hírű szerzőnél is így, egybecsúsztatva szerepelnek ők, mint Raff György és az ő a gyermekeknek szóló, 1846-ban magyarul is kiadott természet-
FÁSKERTI BÁCSI az egyik alföldi tanyán lakott, túl a városhatáron, túl Szentbenedeken és Nagypélen, közvetlenül a Fehér-Körös gátja alatt. A nagy és kerek pusztán, félre, még a tanyák közt is – kőhajításra a folyógáttól. Szürke, öreg és csontos lova legelészett egy nyárfához kötve; olyan volt derék gebéje, mint különös hírmondó a szegénység és igénytelenség, vagy a reménytelenség messzi süppedt ázsiai világából.
HETEK ÓTA bíbelődöm egy vaskos kézirattal – Borsi-Kálmán Béla barátom Puskás-könyvével, amelyet szerkesztek, sajtó alá rendezek és a többi. De mint minden jó mű, ez is olyan, mint égő csipkebokor, fényesen suhanó lángpallos, amely még elveszettnek hitt és a fölfedezésre váró zugolyokba is képes bevilágítani. S amelynek fény-melegében mindenki nyugodtan sütkérezhet. Pedig mit lehet még leírni a világtörténelem legismertebb magyarjáról, Puskásról?
HEJ ROZMARING, rozmaring, leszakadt rólam az ing, Ha leszakadt nem bánom, Úgy sincs, engem ki szánjon – ez az egyik variáció a sok száz közül, mert a rozmaring a rezeda, a tulipán, a kökénymag, a kendermag, a ribizli és más növényországi csoda közt, vagy inkább rovásukra, ő az egyik legemlegetettebb növényünk. Oly igen sokat foglalkozik vele a népköltés, mondja ezt egy mára szinte teljesen elfeledett tudós-író, kecskeméti tanár, egy valóságos főreáliskolai igazgató, Hanusz István az
AMBRUS LAJOS írása a sáfrányról más, mint amit e nemes növényről és a virág bibéjéről másutt olvashatunk. Írás sokfelé, sokféle jelenik meg, de jó írás már kevés helyen, kevesebbszer. Ambrus Lajos írásai kimagaslóak, s ajánlom figyelmetekbe, mint minden alkalommal. S persze a valódi sáfrány is megérdemli a figyelmet, mert szebb húsleves nincs, mint a sáfránnyal festett. (Csíki Sándor) „Amikor az egyik tavaszon Gyerőmonostor felől Magyarvalkó felé autóztunk egy kacskaringós, szörnyű rossz úton, döbbenten észleltem, hogy a réteken szőnyegszerű, hatalmas foltokban virágzik a tavaszi
AKÁR ÚGY IS kezdhetném: „Szeretnék egyet”. Mintha az írásjelek és szavak legpontosabb helyi értékére találva, pátosz és nyelvi pongyolaság, sőt skrupulus nélkül bátran írnám a szentenciát. „Szeretnék egyet. Szeretném megérni” – közben ujjam is követné mondataimat, föl, föl, a levegőégbe.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!