GOBBI HILDA – és a kamcsatkai lazacok esete

„A demizsonban csopaki rizling van, 13 fokos… – vágott közbe Péteri. – Ebben az üvegben pedig egy üveg villányi cirfandli… Szabó néni némán meredt a borosüvegre. Most mit csináljon? Rakassa vissza legalább a felét mindannak, amit készséges szomszédja hozott? Mert ha ő megy vásárolni, se lazac, se kaviár nem volna itt a konyhaasztalon, az bizonyos.” (A Szabó család, 1959) Szabó néni, akinek a hangját a keddenkénti rádiósorozatban Gobbi Hilda kölcsönözte, nem sok kaviárt kóstolt életében. Lapáj utcai konyhájából is fájón

hiányoztak a halikra tálalásának „haute cuisine” kellékei. A munkásosztály neveltetéséből kimaradtak az efféle egzotikus, úri ismeretek. A kefekötők TMK műhelyében Gráf, a részeges jobbhalf [Moldova] sem hallotta soha, hogy a legdrágább kaviárokat egymagukban, jégre ültetett, üveggel bélelt ezüst tálkában, esetleg gyöngykagyló héjában, jéghidegen kell felszolgálni. A sportöltözőben sem mesélt neki senki arról, hogy a kaviárkanalak azért készülnek aranyból, vagy a gyöngykagyló csillogó héjából, mert a tokhal drága ikráját óvni kell a minőséget rontó, közönséges fém eszközöktől.

Még az emeleti irodisták közt sem akadt senki, aki tudta volna, hogy a kaviárokat lehetőleg „au naturale” fogyasztjuk. Azt pedig, hogy a legjobb kísérői a citrom, a tejföl, a főtt tojás, a főtt burgonya és a finomra vágott hagyma, legfeljebb azok a világlátott szerencsések tudhatták, akik eljutottak Moszkvába, Leningrádba. A kaviáros blinivel viszont még az Ukrajna szálló büféiben öt rubelért igazi kaviárt és füstölt tokhalat fekete kenyérrel, tejföllel, forró orosz teával regglizők is csak elvétve találkozhattak.

Pedig a kaviáros blini az orosz konyha ikonja. Novo-Ogarjovó-i dácsájában Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is lazackaviáros blinivel kínálta George Walker Busht, majd hét évvel később Barack Hussein Obamát. (Ezzel a mondattal a szerző igyekezett ráirányítani a figyelmet arra, hogy ahhoz, hogy valaki egy nagyhatalom elnöke lehessen, minimum két keresztnévre van szüksége. A többi szempont egyelőre homályos.)

• Szabó néni és Gráf, a részeges jobbhalf mentségére szolgáljon, hogy mindezeket a nélkülözhetetlen információkat még a kamcsatkai őslakos elvtársak sem ismerték, pedig aztán, náluk a lazac és a kaviár igazán hétköznapi hozzávalónak számított.

Az imént említett őslakosokat három arra járó orosz – két Iván és egy Szemjon – fedezte fel. „Sag schon! – mondták a hírt hallva a tűz körül ücsörgő felfedezettek. S, igazuk lehetett, mert ettől aztán tényleg alig változott bármi is, túl azon, hogy a nyugatról behurcolt betegségek miatt a számuk évről-évre apadt. Az őslakosok halálozási statisztikáinak az sem tett túl jót, hogy a nyugatról érkezett prémvadászok, valamint a cári hatalom képviseletében ott állomásozó kozákok is szívesen lődöztek le közülük egyet, kettőt.  Vodkafogyasztó fizetésnapokon akár többet is. Ehhez képest, az már csak afféle intim belügy, hogy az őslakosok maguk sem idegenkedtek némi tömegmészárlástól. Az élet tehát – összegezhetjük röviden – folyt a maga megszokott, normális medrében, mint mindig. Generációk jöttek, generációk mentek és a lazacok és a pravoszláv hittérítők is rendre megérkeztek.

Így ment ez a 20. század elejéig, amikor az orosz-japán háború végével Kamcsatka egy része a győztes japánoké lett. Ez a törékeny státusz a nagy keleti szomszéd hatására, hamarosan új irányba látszott elmozdulni. 1920 októberében az elnöki címre pályázó Warren Gamaliel Harding szenátor utasítására egy bizonyos Washington B. Vanderlip utazott Moszkvába, hogy orosz távol-keleti területekről tárgyaljon. Lenin így kommentálta a Vanderlippel folytatott tárgyalásait:

„Kamcsatka a korábbi Orosz Birodalomhoz tartozott. Hogy kihez tartozik most, nem tudni. A Távol-Keletet Japán ellenőrzi, s azt tesz ott, amit csak akar. Ha a ’de jure’ hozzánk, ’de facto’ azonban Japánhoz tartozó Kamcsatkát Amerikának engedjük át, akkor nyerségre tehetünk szert. Emiatt úgy döntöttünk, hogy azonnal kössük meg a szerződést Amerikával.”

Megkötik a szerződést és Vanderlip bérbe veszi Kamcsatkát, sőt, pénzkibocsátási jogot is szerez erre a kvázi magángyarmatra. A területen serényen építkező japánokat természetesen felbőszíti a hátuk mögött megkötött szerződés híre, ám Lenin roppant elégedett a manőverével:

„Japán azt mondja, hogy ’nem fognak tűrni semmit, ami az érdekeiket sérti’. Rendben van, győzzék le Amerikát. Mi nem fogunk tiltakozni. Nekünk már azzal előnyünk származott, hogy Amerikát és Japánt egymás ellen fordítottuk.”

Néhány hónap elteltével Vanderlip ismét Moszkvába utazott, hogy ezúttal az arhangelszki erdők bérbevételéről alkudozzon, ám ez a szerződés már létre sem jött. A nemzeti burzsoázia elűzése után a külföldi burzsoázia behívása még a Leninhez hű bolsevikok körében is kiverte a biztosítékot. A „Hős, ki csak népének élt”, a X. pártkongresszuson beismerni kényszerült az ügyben elkövetett baklövéseit. Lenin, a „tanulni, tanulni, tanulni” szlogen kitalálója azonban ebből az esetből is okult és a javaslatára a kongresszus azon nyomban betiltotta a párton belüli demokráciát. Ügyes!

Az oroszok 1922-ben visszafoglalják a félszigetet a japánoktól. Az akkori állapotról a „Jövő” című lap is beszámolt:

„Jelenleg teljes rablógazdálkodás folyik Kamcsatkában, amelynek közjogi viszonyai sohasem voltak komolyan vehetők és ahol ma minden államhatalom híján orosz és kamcsadár prémvadászok, amerikai aranyásók és japán halászok és halkonzervgyártó munkások tarka keveréke él a rövid és hűvös nyári hónapokon át.”

A változások az őslakosokat nem zaklatták fel. S, hogy miért, arra Lenin feleségének, Nagyezsda Krupszkajának a Kanadai Magyar Munkás 1936. áprilisi számában megjelent szavai adhatnak magyarázatot:

„Tudja Ön, hogy még két évvel ezelőtt is sokan voltak ott, akik nem tudták, hogy a cár már nincs?”

A Szovjetunió fennállása idején a külföldi, de még a birodalom más területeiről érkező szovjet állampolgárok sem léphettek Kamcsatka tiltott katonai területére. Ez talán rossz volt az itt élő alig néhány százezer civil lakosnak, ám bizonyosan jó volt a lazacoknak, az őslakosoknak, s mindezzel együtt, Kamcsatkának is. A szovjet birodalom bukása után a félszigetet megnyitották a nagyközönség előtt, amivel soha nem tapasztalt méretű változások zúdultak az ökoszisztémára. A változások ökológiai és szociális válság árnyképét vetítik előre.

 

Sag schon!

A világegyetem finoman hangolt rendjében a lazac jóval több, mint csupán egy narancssárga fogás az étlapon. Kamcsatka egész gazdasága, kultúrája és ökoszisztémája a lazacokon áll, vagy bukik. A halakon! A halakon, amelyeket – akárcsak a munkásokat – sokáig osztályként tartottunk számon, ám mára kiderült, hogy „a halak” nem is egységes rendszertani kategória. Kiderült, hogy a halak legfeljebb abban az egyben egységesek, hogy „nem négylábúak”.

„Sag schon!” – mormogják erre is a petropavlovszki oroszoktól és ukránoktól távol parázsló tüzeknél ücsörgő őslakók, akik a maguk provinciális, a világ sorsára, a mindenféle színű mozgalmakra, a globális felmelegedésre, a fenntarthatóság eszméjére érzéketlen módján, egyre csak tekergetik azt a drága prémekkel fedett ostoba fejüket és ahelyett, hogy igazi, haladó gondolatokkal foglalkoznának, egyre csak ismételgetik és ismételgetik – „Gorbacsov elvtárs! Hová tűntek a lazacok, medvék, sasok?!”

 

Csíki Sándor♣