MIÉRT A SERTÉS? – Miért lett tréfli a disznó?

A TILTOTT DISZNÓHÚS – „Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik, és mindenki egy gombot kinyit a mellényén!” (Krúdy Gyula, 1919) A disznó alakjában is megjelenő Széth a szeretet urának, Ozirisznak a testvérgyilkosa. Még a napisten, Re is tisztán látja,

hogy „A disznó, Hórusznak utálatos.” S, miközben a disznó a sólyomfejű Hórusz istennek utálatos, a húsra mindig éhes egyiptomiaknak már jóval kevésbé lehetett az. Ezt mutatja, hogy már a korai predinasztikus kortól kezdődően széles körben tenyésztették. Ennek ellenére mégis akadnak, akik szerint a sertés Egyiptomban tabu lehetett. Ám, ha a felső osztály soraiban a történelem során valamikor létezett is ilyen tabu, bizonyos, hogy ez cseppet sem akadályozta őket abban, hogy szolgáiknak sertést tartsanak.

Akárcsak az egyiptomiak, a Brit-szigetek lakói is már évezredekkel ezelőtt fogyasztották a disznót. A Stonehenge környékén talált sertés (és marha) csontok vizsgálata arra utal, hogy az állatokat a téli napéjegyenlőség idején, száz kilométerekről terelték Stonehenge-be, ahol aztán, az érkezést követően hamarosan le is vágták őket. Ezek a rituális áldozati ceremóniák egyben a kor disznótorai, közösségi lakomái is, amelyeken a sülteknek jutott a főszerep. Európai kivétel ez alól alig akad. Közéjük egyedül talán csak a skótok tartozhatnak. Donald Mackenzie néprajzkutató feltételezése szerint (1920) a sertés a skótok, különösen a felföldiek körében, hosszú időn át tabunak számíthatott. A 19. század elejének neves skót írója, Sir Walter Scott több művében is említést tesz a Skót-Felföld lakóinak sertés-utálatáról. Mint írja:

„A sertés, vagy a sertéshús, minden formájában, egészen az elmúlt időkig, teljes elutasításra talált a skótok körében, és még ma sem szerepel a kedves ételeik között.”

 

A tréfliség szimbóluma

A zsidóság ószövetségen alapuló, feltétlen, és szigorú disznó-tabuja már nem enged meg semmiféle, Egyiptomban megszokott elnézést. A disznótartás, tenyésztés és fogyasztás egyaránt tiltott. Bűn. A disznó már az ókorban is a tréfliség elsőszámú szimbóluma.

• (A sertés tenyésztés és vágás tilalma az izraeli polgári törvénykönyvbe is bekerült (1962), azonban a hatálya alól a helyi hatóságok külön engedélye felmentést adhat. A raklapokon, deszkákon tartott, Izrael szent földjét ezért nem érintő sertéstartás és vágás mítosz csupán, még ha tetszetős is.)

Az ószövetségihez hasonló tartalmú és súlyú a muszlimok tabuja, amit a Korán is rögzít:

„Megtiltatott nektek a dögállat húsa, a vér, a sertés húsa, és az, amit másnak ajánlottak fel Allahon kívül, …” (Korán, 5:3)

A disznóhús fogyasztás tabuja az Etióp-magasföldön, Abesszíniában élő, és a zsidósággal szoros történelmi kapcsolatba került kopt keresztények körében is évezredes tiltás.

 

Mi lehet az oka?

Vajon mi lehet a történelmi, vagy kulturális oka annak, hogy a sertés-tabu az ókori világ oly’ kicsiny, de oly’ fontos területén, s annyi nép között felbukkant? A tabut, a törvénykezést bizonnyal befolyásolhatták a higiéniai okok, az utálkozás, és a mintakövetés is.  Hatással lehetett rá az is, hogy a sertést nem olyan könnyű terelni, összetartani, mint a kor más állatait, a birkát, kecskét, marhát. Az okok között a nyers, vagy félig sült sertéshúshoz kötődő, gyakorta halálos kimenetelű fonálféreg (Trichinella spiralis) fertőzést, a trichinózist is szokás említeni. A disznóhús fogyasztás trichinózis-megelőző tilalmának gondolatát Rudolf Virchow német orvos, a betegség egyik első kutatója vetette fel a 19. században. Az elméletet erősíti az is, hogy a sertés mellett egyéb ismert trichinahordozók is a tilalom alá esnek. A trichinózis tetszetős magyarázat, ám kevéssé valószínű, hogy ezt a ma is nehezen diagnosztizálható élelmiszereredetű fertőzést már az ókorban is felismerték volna. A magyarázatokat gyengíti, hogy a tiltottakon kívül más állatok is terjeszthetnek betegségeket, vagy lehetnek higiéniailag erősen kifogásolhatók, mégsem számítanak tabunak.

Valószínűbbnek látszik, hogy mindenekelőtt azokat az állatokat tiltották, amelyeket más hitű népek az istentiszteleteiken áldoztak fel. Közéjük tartozik a tréfliségben örökkön élenjáró disznó, amelyet az étel és vegetáció pogány babilóniai istene, a gyűlölt Tammuz tiszteletére áldoztak fel. Tammuzról egyébként a héber Biblia (Ezekiél, 8:14-15) szót is ejt:

„És bevitt engem az Úr háza kapujának a bejáratához, amely északra van. Asszonyok ültek ott, akik Tammúzt siratták. Ezt mondta nekem: Láttad-e, emberfia? Még ezeknél is nagyobb utálatosságokat fogsz látni.”

 

Csíki Sándor♣