BUCKAI KARCOS – Szegeden hívták így a homoki bort: buckai. Szigorú utalással a „terroir”-ra. De a ’buczkai karcos’ mellett tisztelték még buckai vinkónak, és láttam gunyorosan így írva is: ’Vins de l’Homok, de Boutzka’. És aztán így is: lőre, káposztalé, bokorugrós, bicskanyitogató, guggolós, kétemberes stb. Tömörkény István viszont többször és szépen ír róla; a buckai szóhasználata nála oly természetességgel íródik, akár a többi alapszava,
mint a dallosalma, a fisér, a vizenjáró, a célszerű szögény embörök vagy a darvadozás; utóbbi mint a sötétben való beszélgetés művészete. De nemcsak ő, hanem az egész szegedi irodalom és sajtó használja a jó ’buckai’ elnevezést; Szigethy Vilmos, vagy az eredetileg borbély mesterségű Cserzy Mihály, Homok is. Utóbbi külön feljegyzéseket is készített a „bor-dolgokról” – összegyűjtögetve a boriváshoz szolgáló szóláshagyományokat. (A félrészeg ember nála ’szekszinás’, ’pikós’ vagy ’gajszinás’. A részeg emberre a ’bekáfolt’ vagy a ’beaszekurált’ nyelvi gyöngyöket is begyűjtötte.) S a homoki megbecsülésére idézhetjük a hajdani anekdotát is; mikor megkérdezték Ferenc császárt, melyik a legjobb bor a Monarchiában, azt válaszolta: hát a szabadkai buckai! De miért? „Mert az olyan jó, hogy nem is lehet belőle kapni, mert a termelője mind megissza maga.”
A buckai nevével Szegeden töltött nem kevés, kilenc diákévemben, a hatvanas-hetvenes években sosem találkoztam, vagy csak nem emlékszem rá. A „Szeged – homok – bor” triásza korántsem így állt össze. Akkoriban rettenetes borokat lehetett kapni (már amennyire telt a vékony diákpénzekből) – jobb rájuk nem is emlékezni. Bár a kimért borok mind „termelői” borok voltak; vezető klasszikusa mindig és mindenütt a bizonytalan eredetű ’olaszfröccs’. Hol volt már a csodás szegedi borkultúra?
Pedig, olvashatjuk Tömörkénynél és kortársainál, legújabban a tudós Mód László néprajzos kiváló összegző könyvében, a Magyarkák, kadarkák, kövidinkák címűben, mennyire nagy és komoly tradíció ez. És adatként is jól forgatható tény, hogy Szeged nagy homoki bor-konjuktúrája előtt is jelentős saját bortermelést és fogyasztást produkált; Szeged városában 1853-54-ben, olvasom egy összeírásban, kereken 12 kávéházat, 15 vendégfogadót, 56 kocsmát és 234 bormérést írtak össze. És, rögtön tegyük hozzá, csupán ezután köszönt be a filokszéra-vész utáni helyi, homoki szőlészet elképesztő újratelepítési konjuktúrája.
Erről persze diákkorom idejére alig tudtunk, vagy csak igen keveset, a hajdani Szeged környéki borkultúra föllendüléséről és fénykorokról: a filokszéria utáni rekonstrukciókról szinte semmit. Az immunis homokot a gyökértetű nem bírja – a világ borkultúráját romba döntő filokszéra tetűről azt tartotta a büszke szegedi nép, hogy „ide ugyan hiába gyün”! Így állította a homoki magyar. Miért? – kérdezhetjük.
„Mert nem tud mögélni, nem huzi sokáj! Mitől gondolja ezt? – Nem találi meg a szőlőt. – Hogy-hogy? – Szömibe mén a homok, oszt megvakul.”
És a telepítési kedv végén, a 20. század elején Szeged határában 12 ezer holdon művelték a szőlőt, és termelték az egyébként remek, könnyű ’buckait’. Magyarkából (Szlankamenka), Kadarkából, Kövidinkából. (Ha valaki próbára szeretné tenni e régi fajták minőségét, egyéb jó gazdák mellett kóstolja meg Maurer Oszkár hajdújárási borait.)
Két emlék a régi, becsületes homoki bor világából. Atyám gyulai gyerekkorom idején minden évben a nyárvégi Lajos-napokra Soltvadkertről rendelt egy kisebb hordónyi bort, amit a postán adtak fel és vasúton érkezett. Én ugyan barátaimmal nem nagyon dézsmáltam; mások viszont annál jobban. Jóval később, már a Kissomlyó hegyén tavaszi szőlőmunkák közben mesélte a falubeli ’Borsi sógor’, aki vasúti munkás volt, hogy a rakodók a rendező-pályaudvarokon miféle agyafúrt technikákkal dézsmálgatták a boroshordókat. (A dongát vékony fúróval megfúrták, kiszívtak belőle valamennyi nedűt, a lyukat gyufaszállal betömködték, elsimították, s az operáció észrevétlen maradt.) Az efféle akciókkal szemben a soltvadkerti homoki bor mindig kiváló volt; egyszerű, tiszta és becsületes.
A másik a szegedi évek végéről: 1978 tavaszán, egyetemi államvizsgák előtt Kiskunhalas fiókkönyvtáraiban, Bácska mesés nevű faluiban, Csikéria, Kelebia irodalmi előadásokat tartottunk boldog emlékű Hatvani Zoli barátommal. Az összegyűlt honoráriumból Zsanán, Hatvani Gábor bátyánk homoki pincéjéből vettünk két kanna jól kezelt homokit. Hogy Szeged-Felsővárosban, az egyik albérletben, ahol tévé is volt, népes egyetemi társasággal együtt élvezhessük az argentínai futball-vébét. Ám a csúfos véget ért argentin-magyar meccs végére, amikor Törőcsiket és Nyilasit egy Garrido nevezetű portugál bíró jogtalanul kiállította, a finom homoki bor az utolsó cseppig elfogyott.
Tömörkény István von haus aus ismerte a buckai genealógiáját, születését, tartását, kezelését, az egész miskulanciát (atyja szőlőt bérelt, s apósának, Kiss Pálnak, Kiss „Palcsinak” a szegedi tanyákon mintaszőleje is volt; a Kárász utca Kölcsey utca sarkán vendéglője, akácos udvarú kerthelyiséggel, ahol jobb és tisztább buckai sillert sehol nem mértek Szegeden). A bor születését el is beszéli az 1899-es Borászati Lapokban Esztendős harcolások címmel; átdolgozott változata A buczkai születése 1911-es kötetében jelenik meg.
Frantzia Gergely, másképpen Kecsigeorrú ennek a főhőse, és az egész éves szőlőbeli küzdést mondja el. A nyitástól (metszés, permetezés-„vegyészkedés”, kapálás-újítás, kötözés, érés alá való kapálás, ritkítás) a szüretig. Tömörkény szőlőbeli életképei, hangulatai, képeinek pontossága és leírásai páratlanok; szaktanulmányokat is közöl a Borászati Lapokban (A szőlőtermelő Szeged, 1899.).
De maga a felejthetetlen buckai! – helyezkedjünk bele Tömörkény szövegébe. Az akkori állapotokról annyit, hogy rohamosan szaporodó új ültetések születtek a homoki világban; ez az idő is az életkedvet szolgálta. Akkoriban hamisítatlan telek járták, a gyönyörű havas pusztákon, a szőlőkben és tanyákon – a pincében vidáman érett a gazda becsületesen és jól kezelt borocskája.
„S már a hó leesett, mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.
- Jó napot sógor! – mondja.
- Aggyon Isten, sógor.
- Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.
- Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.
- Hát a pincze, sógor? – kérdezi.
- Majd szívok egy lopóval – felel a gazda.
Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét. Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, amint várja, hogy mit szól az egész esztendei munka eredményeként a sógor.
A sógor tűnődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a hörpintés a szájában hagyta az ízét, míg a nyelés alkalmából komolyan önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid szavakba fogalmazza: Aggyék kend még egy pohárral…”
Azt tartották, a szegedi halpaprikáshoz foszlós kenyér és jól kezelt buckai karcos jár, semmi más. És éppen ez az – amilyen egyszerű ez a szentháromság, ma annyira hiányzik!
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!