AMBRUS LAJOS – Zenész kéri tanácsomat szőlővásárlási (értsd: szőlőskert) ügyében. Balaton-felvidéki táj, kis birtok, kis pince, kis gyümölcsös. Olaszrizling szőlősorok. Mi legyen? Belevágjon? Érdemes-e? Mit kell tennie, mennyi munkaórával, miféle munkákkal jár? Kaphat-e segítséget? Egyáltalán: hogyan lehetséges családdal, gyermekekkel manapság kétlaki életet élni? Fővárosban, a „centrumban” – s kinn a periférián, a hegyen. Hát, vakarom a fejem – nehéz erre a válasz. (Persze lényegében előre sejthető, mit mondhatnék én neki.) Mindeközben jól tudom a leckét, nem ildomos élettanácsokat adni – noha a döntés a végére egyszerű aktussá válik: igen vagy nem.
Azok közé tartozom, akik nagy patetikusan azt mondják, az efféle döntés komoly és felelősségteljes méltóságú. Hogy úgy mondjam, az egész életszentséget érinti. Mert mindennek van ideje, és mindennek „el is jő” az ideje. Csak „a dolgokat” meg kell várni. Ha elérkezettnek látod, vagy annak érzed az időt, és felkészült és nyitott is vagy rá – a hívás jókor érkezik és kellő időpontban talál meg.
„Bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi arcodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd”,
Márai írja így a Füveskönyvben. Erről beszél a bölcselet, erről a filozófus szentek, a sztoikusok, akiket szeretünk, mert megtanítanak a legfontosabbra: várni. Várni szerelmre. A jó munkára. A barátságra. A sikerre. Mindeközben úton lenni – hogy a hívások elérjenek, s te meg ne lépj el előlük. Ezért nem árt, ha figyelmes vagy. „Légy fegyelmezett! / A nyár / ellobbant már” – mondja József Attila.
Amikor zenészbarátomhoz hasonló döntési helyzetbe keveredtem, én nem sokat teketóriáztam. Körülbelül egyidős lehettem akkor vele – harmincegy. A városból, ahol tanítottam, régi vágyam szerint, ha véletlenül is, de sikerült egy rozoga, ámde „nagy potenciálú”, vagy kétszáz éves nem túl nagy, de nem is kis romos, tornácos házat vásárolni. Nagy kerttel, udvarral, egy pár száz lelkes nyugat-dunántúli falucskában. Eladói pár faluval odébb, a Kissomlyó túloldalán két idős férfi és egy asszony voltak – oldalági rokonok, mind kilencven fölöttiek. Amikor a nagy keservesen összekapart vételárat háromfelé darabolva, fillérre kiszámolva és külön borítékolva lekörmöltem az egyre izgatottabban viselkedő eladóknak, azonnal átnyálazták a bankókat. Az idős háziasszony meg, mintha valódi Moliére-színműben lennénk, egy váratlan mozdulattal felhajtotta az ágy szalmazsákját, és alá csapta a teljes pénzköteget. Megejtő a pillanat: mint akik mesés és csillogó drága kincsekhez jutnak, szótlan lelkesedéssel egészen úgy viselkedtek, mintha kamaszgyerekek lennének. Majd a hirtelen csöndben a legidősebb férfiú hozzám fordult és a legnagyobb tisztelettel azt kérdi tőlem: nem akarok-e a házhoz egy szőlőhegyet is vásárolni?
És mondja az összeget: háromhavi tanári fizetésemet.
Mint akin átfut az élet, úgy indult be a rossz film. A gyerekkorom, családom – öregapám, akinek otthon, az alföldi városban egy holdnyi szőlője van; ballagunk is kifelé feltarisznyázva, mint a mesében, át a városon, keresztül a vasúti töltésen a Fehér-Körös felé. Itt a nevezetes szőlő, nádfödeles kunyhóval. S ahová öregapám igen gyakorta kiballag, ezt viszont szó szerint értve, mert nem volt semmilyen járműve; korosztálya még egyáltalán nem ült kerékpárra. Az öreganyám korabeli nők pláne nem. Nyitunk, kapálunk, kacsolunk, vizet hordunk, permetezünk, gyümölcsöt szedünk, szüretelünk. Olykor minden természeti álom és bukolika. Felhők, madarak járása, parázsló szőlőszem, színek és fények és illatok, rokonság, izzó élet. Olykor minden setét szenvedés, inkább szó szerinti kínlódás. A hatalmas rögökre száradt zsíros feketeföldet a tiszántúli nagy hőgutákban a szőlőkarók közt gazolni és kötözni: maga a pokol. És öregapám halála után pár évig minden nyári szünetben oda kell kijárni, főleg kapálni a gyalogtőkéről lejövő hat-hét hektó borért. Ballagok már magam, pontosabban húzok ki apám biciklijén, amikor izzó nyár van, hatvanas évek közepe és a barátaim strandolnak, nekem meg a közös „zenekari próba” helyett kapálni kell. Ó, rhythm and blues, Rolling Stones és Pretty Things és ó, Yardbirds.
És ekkor, szemernyi habozás nélkül a leghatározottabban azt válaszoltam a dukai öreg férfiúnak: nem! Nem vagyok hülye, gondolám tovább és azóta is visszhangzik bennem a régi kis destruktív bon mot: aki szőlőt vesz, az munkát vásárol magának. Majd hangosan hozzátettem: passz, dehogy veszek én szőlőhegyet!
Ám a csupasz ténnyel, hogy csupán tíz év eltelte után ugyanott, ugyanazon a nyomorult, rongyos hegyen jóval drágábban és jóval körülményesebben elkezdek szőlőhegyeket keresgélni, egyesíthető szőlőterületek után kajtatni, területekkel kombinálni, „terroirt” vizsgálni, önológiai és fajtatanulmányokba bonyolódni, és pincéket vásárolni és manifesztumokat fogalmazni, tökéletesen igazolom, mily sokféle lélek lakozik az emberben. Hogy dehogy álltam én anno „készen” a hívásra. Elzúdultam mellette, kitértem előle, dehogy hallottam én a Föld „hívó szavát”. Nem nekem szólt az – egy másik embernek. Tökéletlen és éretlen voltam rá. Saját Andersen-mesém illusztrációja a lassú érlelődés bölcs leckéjének: mára már három hektár felé tartunk.
Ezek után miféle bölcsességet válaszolhatok az ifjabb zenészbarát kérdésére? Azt, amit Márai Sándor, akit az előbb idéztünk? Aki erről töprengve írta monológját a magyar borról – az egyik legjobb borírást, amit valaha magyar nyelven írtak. Azt mondja itt, alighanem szentencia gyanánt:
„Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől.”
Ezzel ma már semmi vitám, sőt az 1940-ben írtakat tán még aktuálisabbnak is érzem – ahogyan a következőket is: „Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni.” De persze mondhatjuk, mindez távoli költészet, stilizáció, konstruált létezés, kert-utópia. Mert ki volna az, aki ne vágyódna éteri tisztaságú harmóniában élni? Emberekkel, elemekkel, a természet csendjével, az egész burjánzó világgal? Ám vágyakozni lehet, sőt kell is – de érteni, értelmezni is képesnek is kell lenni. És lassú önformálás, a hívásokat elfogadni.
Mert bizony, ami a „legnemesebb boldogság”, a legnagyobb: azt gondoznod is kell. Kert, szőlő, zenemű, élet – személyre szólóan legyen a tiéd. Akkor könnyebb a döntés.
AMBRUS LAJOS József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!