EGY ÖREG VADÁSZ DOHOGÁSAI –„Elpuhultunk, elférfiatlanodtunk.” Így kezdi Gazda egyik kedves figurája, az öreg erdélyi vadász, a táblabíró világ tán utolsó képviselője a Bérczy Károly szerkesztette Vadász- és Versenylapban. Az 1858-as évfolyamban néhány folytatásig a szerző kilétére nem is derül fény, csupán a következő lapokon tudjuk meg, kit is takarna az „öreg erdélyi vadász” titulus. S hogy ki volna Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak című emlékezéssorozat szerzője. Bérczy szerkesztő a kvalitásokat persze jól tudja, mert címoldalra teszi a honszerető régi

táblabírót. Falkavadászatok, medvevadászat, lőjegyzékek, agarászat, kopászat és vadásztáska –  ölés és halál, a vadhajszolás klasszikus kultúrája helyett legyen szó a régi vadász identitásának emelkedettebb szentenciáiról és „dohogásairól”. Mert éppen ez efféle stiláris retorika az, amely oly megindítóan szövi át az „öreg vadász” szövegeinek minden elemét.

Először is: „ez oroszlánfajta nemzet”, így kezdi a dicső múlttal az öreg táblabíró, s folytatja, hogy a nemzet mai fiataljai sajnos „már alig bírják felfogni a vadászat szenvedély férfias örömeit”! Merthogy a vad-űzés, bölényhajtás és vadcserkelés képessége mégiscsak mély és árnyalt passzió. Nem brutalitás, nem pusztítás, nem öncélú öldöklés, de nem is elvont fikció; tán inkább életszemlélet és létszükséglet.

„E kéj- és kényelemvadász kor a szenvedélyt, melly a vadászt esőnek, viharnak, éhségnek, szomjúságnak kiteszi, nem érti többé. A fiatal nemzedék egy része, a kártyajátékos, a kéjenc, a tékozló, ki puha pamlagon dobja ki utolsó fillérét, meríti ki élete erejét: nem olly dőre, mint a szegény vadász, ki a szabad természet ölében férfias időtöltést keresve, vad után száguld, gondolatait szárnyra bocsátja, testi s lelki erejét felfrissíti.”

Ha van mit szeretnünk, az üdítően naiv utópiák megjelenését olykor: pamlag, kártya, elpazarolt életerő – az örök férfiasság, nemes szenvedélyek, száguldozó lovak, oroszlánfajú nemzet ellenében. Mint az örök moralitás kontroverziái a létidőben – minden nemzedéknek meg kell küzdenie a maga atyai dorgálásaival. Persze a vádoló, elmarasztaló hang később sem enyhül; az öreg vadász barátja, a nagy Wesselényi Miklós vadászataira gondolva például így emlékezik: „Sokkal magasabb czélból gyűjté ő Zsibóra vendégeit, mint hogy velök nehány őzét s nyulát ellődöztesse. Ezt a magára kényelmesebben s költség nélkül tehette volna. Czélja az volt, hogy az elszórt s parlagban heverő egyes erőket egybegyűjtse: a puhulásnak indúlt aristocratákat a vadászat varázs gyönyöreivel Zsibóra édesgetvén, itt észrevétlen szoktassa viharok és alkalmatlanságok kitűrésére, s néha még bősz vadkannal is szembe nézni, és ha kell meg is vívni. Hogy a bátorság, lélekéberség ott is, hol eddig hiányzott, ismét feléledjen a nemzet nagyjai közt.”

Teher alatt nő a pálma – a feddő mondatok a 19. századi Apor Pétertől származnak, ahogy életének kutatója az öreg erdélyi vadászt titulálta. Mert Újfalvi Sándor (1792-1866) az egyik legnagyobb vadász a régi 19. századokban; de ami fontosabb, hogy emlékíró is, aki ránk hagyta emlékezéseit; a kottaképeket, hogy az őt követő rest nemzedékeknek legyen miből danolnia. De nem csak vadat, vadászatot, régieket írja le; népéletet, családtörténetet, iskolatörténetet (Nagyenyeden 12 évi tanulótársa Kőrösi Csomának), a kolozsvári jogászéletet, a két Wesselényit, saját balatoni utazást, a szabadságharcot; személyes ismerőseit, Bölöni Farkast, Széchenyit, Döbrentei Gábort, Kisfaludy Sándort, Deákot. Mint Szolnok-Dobokai nemes ember atyjától két családi tulajdont örökölt:

a „heves vért” és a vadászszenvedélyt. „Vas kitűréssel” járja hát be a legfontosabb erdélyi vadászhelyeket: Rezet, Bükköt, Meszest, Blózsát, Ciblest, Ünőkőt, a borgói, görgényi, háromszéki havasokat; a Mezőséget, Máramarost, Szatmár és Bihar megyék szomszédos hegyeit. Mégpedig „gyalog és paripán, bozóton és ciheren, leggyakrabban a havasok sivatagjában, az év minden szakában, jó és zord időben egyformán, hó- vagy holdvilágos lesjáratokon és soha nem lankadó hévvel”. A ’48 előtti erdélyi nagyobb vadászatok mindegyikén részt vett; meg is örökíti a jelesebbeket Zsibón, Görgényben, Háromszéken; leírja a jobb erdélyi vadakat: medvét, vaddisznót, a hiúz vadászatát, a farkast, a hiénát; a nemes vadak közül a szarvast, zergét, őzet, dámvadat, apró vadak közül a rókát, nyulat, vidrát, borzot, vadmacskát, nyestet. Kereken ötven évig él szenvedélyének, és mint medvevadász a legismertebb – szigorú pontossággal vezetett vadásznaplója szerint állandó vadászatai ellenére mindössze 8 medvét, 14 szarvast, 21 vaddisznót és 13 farkast ejtett el a nemes vadak közül. Összehasonlításul: barátja, a szeme világát veszített Wesselényi Miklós lőjegyzékén 46 farkas, 220 szarvas, 262 vaddisznó és 45 dámvad szerepel; míg medve egy sem. Pedig azt írja róla Újfalvi: „minden útat s módot megkísérelt, hogy fegyvere elé kaphassa, de jó móddal bár nem is lehetett volna. Ezt kipótolhatatlan veszteségnek nevezte és amikor szóba jött, mindig elkomorodott.”

Amikor az öreg vadász elküldte erdélyi vadászemlékeit Bérczynek (aki 1866-os haláláról meleg szavakkal emlékezik meg), a szerkesztő az egyik közleményét némi csonkításokkal közli. „Bocsánat”, írja lapalji jegyzetében, „a becses közleménynek csak közepe jelenhetett meg e lap hasábjain. Eleje, a kelő nemzedék elleni philippica, talán túlkeserű s hinni szeretjük, nem egészen kiérdemelt”. Miről is van/lehet szó? Nyilván az örökösen keserű kontroverziákról a férfiúi erények dolgában régi és az új, de „sanyarhoz” nem szokott nemzedék közt – amelyet a jó öreg táblabíró a maga lelkiismeretes, önmarcangoló, némileg anakronisztikus és prófétai modorában adott elő. Akár egy görgényi medvevadászatról szóló epizódban is.  Mert szerinte e morális dohogásban áll a lényeg, ebben mondható ki a végső életigazság. Mely életfilozófiát a régi nyelv és régi erkölcs hívásaként olvassuk.

„Mégis csak nyugalmasabb a jól befűtött kályha körül a lágy pamlagon hosszat nyúlva, a világ leghálátlanabb s amellett legunalmasabb conversióját – a politizálást – folytatni, mint a meredek bércz élén magát hideg széllel s közben havas esővel vágatni. Hja uraim, még ha ez mind így tartana, de ha majd beköszöntenek a megpróbáltatások gonosz változatai, hogy veszik ki magokat az edzetlen, vészhez, sanyarhoz meg nem szoktatott elpuhított csontok!! Aztán ha napjai történetesen benyúlnak a tétlenségre kárhoztatott aggkorba: unaloműzésre vagy lélekébresztésre honnan szedeget elő ama férfias, bátor, szép jeleneteket, mellyeken egykor cselekvő vagy legalább szemtanú szerep juthat vala résziben.”

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője