Dr. CSÁVOSSY GYÖRGY – Kilencven éves  korában (2015. november 30-án) meghalt Csávossy György, a finom impressziókat és sztoikus életbölcseletet éneklő költő és az erdélyi borászat pápája. 2015. november 30-án műtétre készülve érte a halál. Pedig olyan elnyűhetetlennek gondoltuk, mint saját apánkat – így ha az utóbbi évtizedekben a Negyenyeden élő Csávossy Gyurka „bátyánkra” gondoltunk, apánk is eszünkbe jutott. 1925-ben születtek, noha ezen kívül talán tán csak szívós és ragaszkodó életszeretetükben

hasonlítottak egymásra. Verseit, pásztori poézisét olvasva a kibillenthetetlen életerőt gondolhattuk közösnek.

Életművében páratlan harmóniában simul össze a verses művek hosszú sora a szigorúan szaktudományos, önológiai munkákkal. Verseskönyvek, színművek, vígjátékok az egyik oldalon –szőlészeti, borászati szakkönyvek, tankönyvek és monográfiák a másikon. Beszédesebb példát alig találni, amely ennyi világossággal bizonyítaná poézis és a dionüszoszi világszellem iker-csillogását. Amúgy is az Ikrek havában született, s mint Castor és Pollux, személyében a Költő és a Szőlőműves, a Poéta és a Borász találkozott.  Nála is, mint sok magyar költőnél, elevenen él a görög-római mítosz, az archaikus mese – de az ő árkádiai dikciójában a poézis és az istenek nedűje egy tőről fakadó nagy adományok.

Nehéz indulása ellenére (bárói családból származott) szerencsés természettudományos érdeklődése jótékonyan kiegészítette, s ha a szükség úgy hozta, meg is védte a teremtő szellemet bénító, olykor kifejezetten romboló korszellemtől. Hosszú pályáján tanár és kutató tudós is egyszerre, európai hírű borászként korántsem mellékesen jó néhány ígéretes új szőlőfajta nemesítője is. Ő volt az erdélyi bor elismerten legnagyobb tekintélye – a Kárpát-medencei borászok doyanje.

Hűségesen ragaszkodott „anyaintézményéhez” Csombordhoz, a szebb napokat megélt volt Kemény-kastélyhoz és a mellette működő borászati tanintézethez. S a Ceausescu-korszak után tanított a Sapientián is, ahogyan „terepen” is: szőlőben vagy pincében, laborban, borbírálatokon vagy fesztiválokon, gazdakörökön és egyéb tanácsadásokon. Mindmáig nem találni Erdély-szerte szőlőművest és borászt, aki valamely mértékben ne az ő tanítványa volna. Mindenhová eljutott, inkább elzarándokolt a legeldugottabb termőhelyekre is, borversenyekre, összejövetelekre; feltérképezve parcellákat, termőhelyi adottságokat, kihasználatlan lehetőségeket. Remek szónoklatokban érvelve és bizonyítva, hogy a Kárpát-medence, s benne Erdély történelmi borvidéke hatalmas potenciál – amely nagyon is alatta jár páratlan lehetőségeinek. Magunk is láttuk, hogy a gazdák miként emlegették és fogadták őt a szatmári Avasújvárosban vagy Krasznabélteken; az Érmelléken, Bihardiószegen, Besztercén vagy Enyedtől, Gyulafehérvártól Dicsőszentmártonig és Balavásárig. Kis és nagy gazdák, nevesek és névtelenek, akiknek bírálta a borát vagy elmélyültebb, gondosabb művelésre buzdította őket. De nem csak magyarok – Balázsfalván vagy Zsidvén láthattuk, a románok is, és tudjuk, hogy a szászok is.

• Neki köszönhetjük, hogy eljutottunk az eltűnt erdélyi szászság egyik legjobb termőhelyére is, a Beszterce melletti Besenyőre – az elhagyott dűlőbe, amelyet ma már dzsungel takar a gyermekfejnagyságú békakövek közt, s amelyet a szorgalmas szászok sziszifuszi munkával műveltek és páratlan értékű bort szűrtek. Az egyik leghíresebb erdélyi bort készítették itt, a Steinigert.

Ismert és nagyszerű borászok több nemzedéke került ki a kezei alól – egészen kivételes iskola az övé. Pedig „csupán” Csombordon, az említett mezőgazdasági líceumban dolgozott 1953-tól nyugdíjazásáig. Állandóan újat keresve egyszerre ötvözve a termőhelyi hagyományokat és a kísérletező munkát – de mindig szerényen beszélt saját szőlőnemesítéseiről. Így a rozé bort adó Alkonyról, a Közép-Erdély legjobb vörösborának bizonyuló Herkulesről vagy a bodzavirág illatú fehér Nauszikáról – melyeket otthoni, enyedi bortékájában vele kóstolhattunk.

Legjelentősebb, egyben pótolhatatlan munkája a Jó boroknak szép hazája, Erdély című, az erdélyi szőlészetet és borászatot a kezdetektől a változásokig feldolgozó nagymonográfiája. Páratlanul gazdag és fölülmúlhatatlan mű – tájtörténet, néptörténet, szellemtörténet, hallatlan dokumentáció és forrásmunka, de ugyanakkor mikrotörténet is, amely levéltári, okleveles forrásokkal egészen a dűlőtörténetetek kezdetéig visszanyúlik. És kiváló fajtatörténet is, gazdag tárháza a rendkívül markáns és pontos leírású régi fajtáknak: Leánykának, Királyleánykának, Magyarádi mustosnak, Járdoványnak, Hószőlőnek és egyebeknek. De bortörténet is: ha zavarban lennénk, és nem tudnánk pontosan, mi fán terem az enyedi  Plébános, a gyulafehérvári Rózsamáli vagy a besztercei Steiniger – lapozzuk fel Csávossy Györgyöt. A fajták, művelések és borok mellett a rég elhalt erdélyi borászokról is beszél: Vajda Dánielen át Paget Jánosig és Fekete Pálig – de szinte minden kortárs, az ezredforduló táján arra érdemes bortermelő gazdát számon tart. Az egész mű, a vállalkozás arányai, mélysége, kultúrtörténeti értékei, páratlan szakismerete a régi, nagy erdélyi tudósok iskoláját idézi. Nélküle ma mit sem tudnánk az erdélyi szőlőművelés fényes és gyakorta árnyoldalas lapjairól, a nehezen, hősies munkával fölépített fénykorokról és a drámai, sötét pusztulásokról. Az évtizedekig gyűjtött munka a huszadik századi nagy szellemek, Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila munkáival mérhető teljesítmény.

Mindeközben szenzitív, finom nyelvű verseskötetek egész sorát adta ki. És sztoikus, művelt, és sok helyütt bemutatott színművek írója – a kortárs erdélyi írók java boldogan látogatta őt az egykori Kemény-kastély pincéjében, hisz hozzá járt gondűző borkóstolókra szinte az egész erdélyi írótársadalom. (Ő maga Csombordot saját megjelölésében az erdélyi borvidékek koronagyémántjának tartja.) S a költő-író enciklopédikus tudása és nyelvi ereje mindenhol átüt a messziről nézve még oly unalmas „szakirodalmon” is – impresszióit költői mezbe öltöztetve közli, mit sem törődve a divatozó borírói tolvajnyelvvel.  Szeretjük „borissza szótárát” is – az efféle tudásokat idéző meghatározásokat: bakmacska- vagy poloskaszagú a fiatal Sauvignon. Fekete csucsor ízű a Cabernet. Tűzkő csiholásánál érezhető pörkölt szagra emlékeztet a Sauvignon blanc. Savanyúcukor ízű a Leányka, az érett Olaszrizling szentjánoskenyér ízű. A Szürkebarát a sült döblecre (sütőtök) emlékeztet, amely az erdélyi borok közt olyan fejedelem, mint Arany János a költők közt.

Öröm és fölemelő élmény volt társaságában bort kóstolni és róluk beszélgetni – egy percig sem feledve, hogy a bor nem részegítő ital, inkább az istenek ajándéka: olyan kultúra és teremtő poézis, amely minden évben új életre kél.

„A kedvemből mindenkinek adtam, / mindenkinek, ki velem ácsolt.”

Élete végére megkapott minden elismerést és kitüntetést, amely istenes verseit, dionüszoszi világképét, sztoikus öregkori líráját és teljesítményét jutalmazhatja. Végül is egy boldog ember életművét hagyta ránk – hisszük, hogy Csávossy Gyurka bátyánk teljes és boldog életet élt. S kívánjuk, hogy békében nyugodjék a csombordi temetőben, a Kemény-kripta szomszédságában.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője