szomolya_1nSZOMOLYA – „Szomolya, magyar falu, Borsod vármegyében, Egertől 9/16 állomásra, hegyes vidéken, két hegy közé szorulva. […] A föld agyagos, több helyt kavicsos, veres nyirok, melly csak trágya után termi meg a rozsot. Szőlőhegye kitünő veres bort ad. Az erdőben igen sok somfa van.” – írta Szomolyát jellemezve Fényes Elek, 1851-ben. A szomolyai borról Vályi András, a magyar nyelv első tanára a pesti egyetemen, tudós statisztikus elsők között

nyilatkozik. 1799-ben megjelent, „Magyarországnak leírása” című művében a szomolyai bort még csak „középszerűnek” tartja, ami mai ízlésünk szerint leginkább az ihatatlan lőrének felelne meg.

A Vályi és Fényes idején még ismeretlen szomolyai cseresznye a második világháború utáni növénynemesítés eredménye. Ez a rövidszárú, fekete gyümölcs Szomolya elsőszámú büszkesége, miközben akad ott más is, tán nagyobb is, amire ország-világnak figyelmeznie érdemes. Legelsőként is Kaló Imre, aztán a köpönyegéből előbújt, s Kaló borfilozófiáját tovább izmosító, messzire jutó, elszánt ifjú, Vámos Attila. Ők Szomolya rendhagyó borászai.

Kaló Imre

Kaló Imre a magyar borászat fenegyereke. Vagy éppen egyik csodája. Ahogyan a róla írt és tapasztalt közhelyekkel illetni lehet: mindenképpen sablonok és receptek nélküli alkotó. Aki a modern élet infernójából nemcsak látja, de mutatja is a kivezető utat. S hogy mi volna ez a katasztrófából kivezető út? Talán csak annyi: legyünk szerények, s értsük meg és intenzíven éljük át a teremtés szenvedélyét.

Kaló borászata fittyet hány a mindennapos civilizációs kísértéseknek s ezt már tamáskodó kortársai is elfogadják tőle. Elérte cím, tekintély, stallum, a Borászok Borásza lett, aki profetikus attitűdjével gyakori szereplője a médiavilágnak – közben úgy dolgozik, visszavonultan és elmélyülten, ahogyan a nagy alkotók teszik: feltűnés nélkül. S kajánul mosolyogva előhúz egy-két meghökkentő tételt pincéje mélyéről. A csábító technikai csapdákat elkerüli, s csak annyiban használja őket, amennyire szüksége van rá. A nagy természet folyamatait jó szőlőművesként szakrálisnak tartva csupán akkor avatkozik bele, amikor cselekednie kell. Így a modern és profittermelő borászat újra tanulhatja tőle például az idő helyes kezelését is. Nagy fajtabőségű borai élményszerűek – koncentrált, ásványos karakterű, hosszan érlelt nedűi mindenkor különös ajándékok.

Szomolya 050

Kaló Imre (Szomolya, 2013)

Én akkor értettem meg igazán, amikor egy izzó tekintetű fiatalember, aki apjával borászkodik az igen távoli Kelementelkén, a Kis-Küküllő mellett, bemutatta a borait és közben arról beszélt, hogy neki, Orbán Ottónak, élete nagy vágya, hogy olyan borász legyen, mint példaképe, Kaló Imre. S noha közel sincs birtokunkban a bölcsek köve, azt válaszoltam a fiatalembernek: nagyszerű az irány, de bizony szenvedelmes elszánásokat kell hozzá mellékelni. Hogy, mint Kalónál, egyben lehessen minden: ismerni geológiát, a talaj ásvány-szerkezetét, a humusz szent titkát. Az uralkodó szélirányokat, párát és napbesugárzást. Szóval a földet, de a növény életét, égen a felhők járását, a hold mozgását. De ez még semmi, mert a hagyomány értelmét, az ősök tetteit. És azt is, ami lélekben legbelül található: a lassú önformálás képességét, az állandó érdeklődés ajándékát s végül a bölcsesség harmóniáját. Hogy olyan lehess, mint Kaló, mint a jó kertész, mint a jó művész, aki mindig arról gondoskodik: sose maradjunk üres kézzel. A többi csekélység – szinte menet közben megtanulható. (Írta: Ambrus Lajos)

Vámos Attila

Vámos Attila az alföldi rónaságról, Orosházáról keveredett a hegyes-dombos Bükkaljára, Borsod-megye nyugati peremére. Huszonhárom éves koráig nem barátkozik az italokkal. A sorsfordító találkozást egy Champagne hozza el, amiből azon az estén mindjárt három is elfogy. A mindent eldöntő fordulat a példát mutató rebellis borász, Kaló Imre boraihoz kötődik. A pincészet a távolságtartó „Fekete cseresznye” és „Kaptárkő” elnevezések után nyeri el az öntudatra ébredést és a világra nyitást egyaránt megjelenítő „Attila Wine” nevet.

„Itt járt egy Master of Wine, David Bird, Londonból. Már a huszadik tételnél tartottunk, amikor szóltam neki, hogy mondjon már valami rosszat.” – meséli Vámos Attila. David elnevette magát. „Nem tudok.” – mondta. Kóstolgatunk, s közben mesél tovább. Vágyik a szóra. A sajátjára éppúgy, mint a másikéra.

„Egy beszélgetés akkor működik, ha az ember olyan helyen van, ahol megnyugszik a lelke és felveszi a rezgést, ami körbevesz minket.” – mondja.

Szomolya 091

Vámos Attila (Szomolya, 2013)

Minden különösebb átmenet nélkül, Seneca, „Az idő értéke” című, Luciliushoz írott leveléből idéz hosszú sorokat. Hol másutt, mint a hűvös pincében sorakozó hordók között. Talán Vámos Attila hitvallása is ez, Seneca kétezer esztendős mondataiba öntve:

„S figyeld csak meg jól, az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk. Kit tudsz megnevezni, aki az időnek valamelyes értéket tulajdonít, aki megbecsül egyetlen napot, aki feléri ésszel, hogy naponta meghal? Tévedés ugyanis, ha azt hisszük, hogy a halál még távol van tőlünk: nagy része már el is hagyott bennünket.”

Vámos Attila a minden évi hosszú, akár ezernyolcszáz kilométernyi biciklizésektől is vékony, szikár ember. Seneca írása is egy ilyen bicikliút szellemi útitársa volt.

„Bor nélkül szegény az ember.” – s tölt még, mielőtt a pincét elhagynánk. Átsétálunk a néhány méternyire álló házhoz. Beszélgetünk emberekről, borokról, a világ számos tájáról érkező látogatókról, az öntudatról és büszkeségről is. Az udvaron ötvendekás tarjaszeletek sülnek negyvenéves, göcsörtös szőlőtőkék parazsán.

Szomolya 103

Vámos Attila (Szomolya, 2013)

Burgundiába – ahonnan más hozni szokott – szomolyai chardonnay-t és Pinot noir-t visz kóstolóba. „Őrült vagy fiam, de minden így kezdődik.” – mondta neki egyszer a Máté Winery tulajdonosa, Máté Ferenc, Montalcinoban.

A magas pinceoldal felett kiszáradt fűvel borított, sárgás színű, szelíd ívű lankák, akárcsak a vágyott toszkán tájon. A dombtetőn két pad asztallal, emberekre várva. Akárha egy Henry Moor szobor részei. Itt ülünk le. “Nekem a bor szerelem, érzés, társaság.” – mondja. Nincs mit rá mondani. Koccintunk. A kánikulai meleget kora esti, hűsítő szellő enyhíti.

Csíki Sándor♣

A Kaló Imréről szóló részt írta: Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője. Az írás szerkesztett változata a hvg Bor Plusz kiadványában jelent meg, 2013. szeptemberében.

Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.