LÚDHIZLALÁS, LIBAMÁJ – A 11-12. században a Balkánról érkezett parlagi libát tartották elterjedten, s bár a lúdhizlalás hazai kezdeteiről alig tudunk valamit, bizonyosnak látszik, hogy kukorica és füge híján, leginkább árpadarával és galuskával etették a hizlalásra fogott libákat. A hizlalásra utaló egyik legkorábbi bizonyíték egy 17. századi forrásban található. Ebben egy „lúd hizlaló
ólacska” kerül említésre a székelyföldi Siménfalván, ahol – véleményem szerint – a lúdtartás a zsidó étkezési szokásokat, és a kóser konyhakultúrát átvevő udvarhelyszéki „davidista avagy szombatos” egyházhoz kötődhetett.
A libatartásban valódi áttörést a kukorica vetésterületének 18. század második felétől kezdődő terjedése jelentett. A kiviteli célú libahizlalás meghatározó területein, az Alföld középső és déli részein a hizlalás szeptembertől karácsonyig tartott és a legtöbb helyen éppen a kukoricatöréshez kötődött. A pecsenyelibát rövidebb ideig, a májas ludat akár négy-hat hétig is tömték sózott kukoricával.
A libahizlalás kezdetben, a Nagyalföld mezővárosaiban, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Makón, Kiskunfélegyházán, és közvetlen környékükön volt jellemző. Száz esztendőnek is el kellett telnie ahhoz, hogy a kisebb alföldi települések is kövessék a példát, hogy aztán az első világháború utáni évekre a libatömés már tömegessé váljon. Ennek eredményeként, a tömés az említett dél-alföldi városokban a szegényparasztság megélhetésének meghatározó elemévé vált.
A hízott libamájat nem csupán Franciaország kedvelte, de Angliában is keresletnek örvendett. Az export nőtt és az igények kielégítésére az uradalmak már tömőasszonyokat is foglalkoztattak. A fölös libát a kofák vásárolták meg és vitték a városi piacra. A piac igényeit kielégítését a tenyésztői munka is követte, és az őshonos parlagi ludat az Angliában és Frízföldön honos, nagytestű embdeni lúddal keresztezték.
A háziasított lúd nagyüzemi termeltetése hazánkban, s másutt is csak későn, az 1960-as években kezdődött. A hazai tenyésztésbe ekkor (1963) vonták be ama létező májhasznú lúd-hibridek kialakításában meghatározó szerepet játszó francia szürke landeszi ludat is.
Brigitte Bardot alapítványa (La Fondation Brigitte Bardot pour la protection de l’animal sauvage et domestique), amely többek között a haszonállat-tartás és a vágóállatok elkerülhetetlen „kivégzésése” kíméletesebb körülményeit is hivatott proklamálni, 1995-96 körül még a magyar-osztrák határátkelökön is osztogatott a magyar libatartartást és tömést elítélö röplapokat. Azidö tájt, Svájcból elindulva az ottani rokonokkal éppen az elzászi borútat járva, egyik legfontosabb életpéldám és szellemi atyamesterem Schweitzer Albert szülöhelyét is megtisztelve, rövid pihenöre megálltunk Kaysersbergben is. E meseszép elzászi városka egyik félreesö utcájában. A parkoló árnyas fái alól kilépve a szemközti házacskán örömmel fedeztem föl egy apró boutique hatalmas plakátján specialitásuk, a foie gras, vagyis a hízott (hízlalt!) libamáj képét.
A takaros, kóstoló-pultos boltocska nagybajuszú gazdája láthatóan földerült, amikor személyemben is egy libamájkedvelö magyart ismerhetett meg, de mindjárt el is borult a tekintete, amikor a magyarországi libák tömését ellenzö honfitársnöje legújabb akcióját is megemlítettem. Egy fügés májdarabot nyújtva felém, csak legyíntett:
„ Oh, cette petite vieille putain …”
Részben hiányos franciatudásom okából is, sokáig azt hittem, hogy a derék elzászi boltos spontán megjegyzése a szóban forgó libamáj magaszszintü szakmai minösítése volt…