q6163287_1134835_632_dust2GEOPHAGIA – A szegénység az oka? Az éhezés? Kulturálisan szentesített ősi törzsi szokás, vagy hatékony gyógymód? A megbomlott, zavart elme kórképe, vagy adaptív viselkedés? Az új-mexikói Chimayo városkában, a Santuario Drive 15 szám alatt szerény kinézetű, hívogatóan barátságos templom áll. Az épület vörös agyaggal tapasztott, mexikói stílusú, kéttornyú. Nyáron virágok díszítik, télen hó borítja. Ez itt a zarándoklatok, a csodás gyógyulások szentélye, az 1816-ban épített „El Santuario de Chimayo”.

A templom belsejében, a padlóban egy kis, kerek gödör, az „el pocito”, benne pedig a gyógyító erejűnek tartott, mélyvörös színű, az interneten is megrendelhető „Holy Dirt” – a szent föld. A hely felvirágoztatója Roca atya, akiről „A zarándokok úgy hiszik, hogy […] éppoly idős, mint a Chimayo szentély maga.” – s, persze a föld miatt.

El Santuario de Chimayo,

A gyógyító erejűnek tartott “szent föld”

 Az új-mexikói szentély gyógyhatásúnak tartott földje korántsem számít különlegesnek a kontinensen. A guatemalai Esquipulas kétszázötven éves temploma, a „Basilica del Cristo Negro” ugyancsak híres a szent földjéről (Tierra Santa).

Esquipulas, Basilica del Cristo Negro

Búcsú idején a gyógyító agyagot a zarándokok apró, előzetesen sterilizált tabletták formájában vásárolhatják meg ezt a népszerű agyagféleséget, amely Közép-Amerikában számos más néven (akipula, cipula) is ismert. Bár a hívők körében elterjedt, a földevés a világnak ezen a részén sem elsősorban vallási indíttatású.

Fonák étvágy

A pszichiátria a mindent felcsippentő szarka latin neve, a Pica pica után, a pica szóval jelöli a hagyományosan nem ehetőnek tartott ételek (hamu, festékdarabkák, papír, fa, üveg, kő, nyers burgonya, haj, agyag, stb.) fogyasztását. A jelenség régóta ismert. A Pallas Nagylexikon (1893) az ismert viselkedést így jellemzi:

„többnyire elmebetegeknél előforduló étvágybeli fonákság, mikor a betegek olyan anyagokat falnak, melyek közönségesen nem enni valók. […] Elbutult vagy nagy fokban kábult öntudatban levő elmebetegek […] szénát, ruhadarabokat, köveket nyelnek. Némely vérszegény vagy hisztérikus, vagy végre terhes nő is mutat ilyen fonák étvágyat és hamut, meszet, sót, kávébabot eszik.”

Ebben a rendszerben a földevés a pszichiátria illetékességi körébe sorolt pica egyik altípusa, s bár ezzel a besorolással sokan egyetértenek, akadnak, akik a geophagiát elsősorban nem pszichiátriai kórképként, hanem a környezeti hatásokra adott adaptív válaszként értelmezik. A jelenség vizsgálatához érdemes történelmi forrásokat is segítségül hívni.

Geophagia az ókorban

Az ókori orvosi irodalom az anatómiai és élettani ismeretek világába csupán korlátozott bepillantást enged, ám a feltűnő betegségeknek körültekintő leírását adja. Kosz szigetén született Hippokratész a terhesség idején jelentkező földevésről a Kr.e. 4. században így ír:

„Ha egy várandós nő vágyat érez arra, hogy földet, vagy faszenet egyen, a gyermek ezeknek a dolgoknak hasonló jeleit fogja mutatni.”

Aulus Cornelius Celsus enciklopédista nyolc könyvből álló műve, a „De Medicina” Tiberius császár uralkodása (i.sz. 14-37) idején íródott. A bőrszín diagnosztikai jelentőségét taglalva, elsőként utal a vérszegénység („rossz szín”) és a geophagia közötti lehetséges kapcsolatra:

„Azok az emberek, akiknek akkor is rossz a színe, ha nem irigyek, vagy a fejfájástól szenvednek, vagy földevők.”

A földevés gyakori jelenség, amit idősebb Plinius, gasztronómiával is összecsengő szövegei is megerősítenek. Gaius Plinius Secundus (i.sz. 23-79), „Naturalis Historiae” című művében részletesen ír egy „alica” nevű, „nagyon kiváló és egészséges” ételről, „mely Itáliában a gabonafélék közül kétségtelenül elnyerte a pálmát.” A Pisa és Verona, de leginkább Campania környékén népszerű, gabonából (zea) készült kásaszerű ételt „krétával” elegyítették, mely „a gabona anyagába jutva, a színéhez, és finomságához is hozzájárul”. Az alica megbecsült orvosi hasznait a szerző így foglalja össze:

„Gyógyszerként használva nyugtató hatása van… a test nedves részein, mint a szájüreg és a végbélnyílás, a fekélyek gyógyírja. Beöntésként használva hasmenést szüntet, szájon át szedve… szabályozza a menstruációt.”

Az első igazán jelentősnek számító keresztény orvos, az 5-6. században, Konstantinápolyban élt Amidai Aëtius „Az orvostudomány tizenhat könyve” című művében a terhesség és geophagia közt megfigyelt kapcsolatról ír:

„Nagyjából a terhesség második hónapjában tűnik fel a szarka nevéről pica-nak nevezett rendellenesség. […] Ekkor a nők különböző tárgyakat kívánnak meg… egyesek a fűszeres dolgokat, mások a sós ételeket, megint mások a földet, a tojáshéjat, vagy a hamut.”

Geophagia a középkorban

A középkorból viszonylag kevés eredeti írásos említést ismerünk. Közülük is kiemelkedik, a perzsa Ibn Szina, ismertebb nevén, Avicenna (980-1037) munkája, „Az orvoslás törvénye”. Az Európában és az iszlám világban egészen a 19. századig tanított mű a geophagiát is tárgyalja. Ennek gyógyítására Avicenna a fiatal fiúk esetében az elzárást javasolja. A nőkkel elnézőbb.

A középkori források közül egy 11. században élt itáliai orvosnő női egészséggel foglalkozó művei különlegességükben is kiemelkedőek. A Szalernói Orvosi Iskolában működő és a világ legelső nőgyógyászaként is számon tartott Szalernói Trotula a terhesség korai időszakában felbukkanó geophagiát lóbabból készített, cukros étellel tanácsolja kezelni.

„Ám, ha arra vágyik [a várandós nő], hogy a fazekas agyagját, vagy krétát, vagy faszenet egyen, adassák neki bab, cukorral főzve.”

A középkor után

A földevésre utaló orvosi írások különösen a 16-17. századtól szaporodnak meg. Ezekben az évszázadokban a pubertáskorú lányok körében a B6 vitamin- és vashiányos táplálkozás következtében előálló vérszegénység igen elterjedt. A chlorosis, vagy „zöld betegség” néven is ismert vérszegénységtípus kísérő tüneteként gyakorta bukkant fel a földevés. A jelenség gyakorisága a fogalmi tisztázást is szükségessé tette.

M.H. Boezo volt az első, aki „De pica” című művében (Leipzig, 1638) elsőként tesz különbséget az „abszurd dolgok” iránti étvágy, vagyis a „pica”, és az ehető élelmiszerek iránti mohó vágy, vagyis a „malacia” között. Ugyanebben az évszázadban (1694), Petrus Veryser az első, aki a mentális zavarra utalva, elsőként említi a „lelket”:

„Ebben a kórképben két terület érintett, nevezetesen a gyomor és lélek.”

A 16-17. században a geophagia nem csupán a vashiányos vérszegénységben szenvedő fiatal lányok esetében gyakori. Előfordulása a pusztító pestisjárványok és az azt követő éhezések idején ugyancsak megnőtt. 1617-ből, a szászországi éhínség idejéből származik a következő beszámoló:

„Az emberek végül ezt a földet kezdték el sütni, és […] az aláásott domb, mely ezt a fehér földet tartalmazta, összeomlott, és ötöt közülük megölt.”

Albrechtsburg, Meissen

Az idézetben szereplő fehér föld nem más, mint az 1708-ban Meissenben alapított, kemény-pasztát használó első európai porcelángyár fő alapanyagául szolgáló kaolin. A római korban az alica készítéshez használt „fehér föld” bő másfél évezreddel később ugyancsak kapcsolatba került a porcelángyártással. Az 1743-ban kezdődő nápolyi porcelángyártáshoz mind a mai napig használt kaolin ugyanonnan származik, mint az a fehér föld, amit Plinius korában az ételhez kevertek. A természetben előforduló legtisztább agyag, a fehér színű kaolin népszerűsége mellett, a kevésbé tiszta sárgásszürke és vörös agyagok is népszerűek világszerte.

Utazók beszámolói

A 18-19. században a világ távoli tájairól is egyre több leírással találkozhatunk. Alexander von Humboldt (1769-1859) német természettudós nagy részletességgel számol be egy dél-amerikai törzs, az Orinoco folyó mellett élő otomakok földevési szokásairól.

„Ezt a területet egy elfelejtett törzs, a legkülönlegesebb viselkedést mutató otomakok lakják. Az otomakok földet esznek, s ebből meglehetősen jelentős mennyiséget zabálnak be.”

Figyelemre méltó az otomakok „válogatóssága” is, mivel leginkább csak egyféle sárgásszürke fazekas-agyagot esznek.

David_Livingstone_by_Thomas_Annan

David Livingstone

Az elveszett, majd felfedezett skót misszionárius orvos, David Livingstone a zanzibári rabszolgák között elterjedt földevésről (1870) ad hírt. Livingstone beszámolója hatékonyan cáfolja azt a vélekedést, miszerint a földevés elsődleges oka a szegénység és éhezés lenne.

„Zanzibárban „safura” a neve a rabszolgák körében gyakori agyag, vagy földevés betegségének; az agyag, mint mondják, kellemes illatúnak számít az azt fogyasztók körében, akik nem csak a rabszolgák közül kerülnek ki, bár, általában a rabszolgák esznek belőle annyit, ami meg is öli őket; beteges étvágy ez, és a gazdag emberek, akiknek pedig akadna bőven mit enni, gyakran ugyancsak érintettek. A láb megduzzad, a hús elvékonyodik, az arc megviselt; a légszomj és gyengeség miatt a beteg alig tud járni, ám mindeközben továbbra is földet eszik, míg meg nem hal.”

Gyarmati orvosok beszámolói szerint a földevés komoly gondot jelentett az afrikai ültetvénytulajdonosoknak. A földevés rabjává vált feketék hamar letargikussá váltak, legyengültek, majd bele is haltak káros szokásukba. Az tulajdonosok végül az evést megakadályozó maszkot szereltettek az ilyen rabszolgák arcára. A földevés az Amerikába hurcolt afrikai rabszolgák körében is elterjedt, mint azt Cesare Bressa a 19. század első felében Luisiana államban megtapasztalta. Amerikában a geophgaia „cachexia Africana” néven is ismert, és ma is leginkább az USA déli államaiban (Luisiana, Georgia) figyelhető meg.

Impalák, amint éppen földet esznek (geophagia)

  • Evolúciós léptékben vizsgálva, láthatjuk, hogy a bizarrnak tartott földevéssel csupán a patkányok, egerek, nyulak, denevérek, öszvérek, szarvasok, madarak, elefántok, afrikai bivalyok, marhák, sertések, tapírok, páviánok, hegyi gorillákhoz, csimpánzok és más fajok millióihoz csatlakozunk. Az állatvilágban több száz fajnál megfigyelt, és az emberi kultúrákban is elterjedt földevés azt sejteti, hogy a geophagia több lehet, mint pusztán étkezési zavar. (És, hogy mégis mi lehet azt egy következő írásban írom meg.)

 Csíki Sándor♣