MOSTANÁBAN a szomszéddal keveredek némi disputába – nyakamon a szőlőtelepítés: mit, mikor, mennyit (és miből)? S a végső kérdés: mekkora az a legkisebb birtokméret, amely ha kicsiben is, de méltóképp demonstrálja az én szőlőhegyem, régi nevén a Hegyes-Kis-Somló láván izzó kvalitásait? Amely igazolná egy kivételes hegy termőhelyi klasszisát. Ez a szomszéd persze másképp „mondja”, más nyelvet szól, más éneket danol – a költő és gazda Berzsenyi Dániel az, akinek szülőháza az enyémmel határos.

Ha kitekintek az ablakon vagy kilépek saját kapumon, a szembe-szomszéd ablakába vagy verandájára naponként odaképzelhetem az ifjú Dani uraságot, aki nősüléséig, 23 éves koráig volt idevaló lakos és nyelte makacs apja rosszalló megjegyzéseit. Jó napot tekintetes szomszéd úr! – és minden átmenet nélkül folytathatjuk az örök dialógust, mert 1800 körül, s később, a napóleoni konjuktúra idején is ugyanaz volt a kérdés: mit, hogyan, mennyit?  Azt persze elegánsan elhallgatom, külön explózió ez, érdemes-e a poézis mellé fölvett nyűgként birtokkal is bíbelődni… A nagy poétikai kísérletek, mondjuk a magyar vers-görög forma nem éppen lényegtelen kérdése mellett ma sem nagyon találni emberszabásúbb feladatot, arkánumot, kiutat, életképző erőt Magyarországon, mint a szenvedéllyel végzett munka mellé, ó fakultatív botorság, zöldséges és virágoskertet plántálni! Gyümölcsöst kerekíteni, szőlőt telepíteni. Tanyafalat verni és pincét húzni. Kell ez nekünk? – igen, csak birtok legyen! Az erkélyen nevelt fűszeres balkonláda mini-kertjétől a hektárnyi szőlőig – bármekkorát. Ahogyan a még oly közismerten és végletesen urbánus lélek, az épp a negyvenes éveit taposó hűvös és rideg férfiú, Márai Sándor teljes fortissimóval kürtölte belé az aeternitásba: ha megöregszem – pincét akarok. Közismerten sztoikus fohásza:

„Semmi mást nem akarok. (…) Ha megsegít a vaksors, hetven éves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni.”.

Berzsenyinek, Hetyéről a somogyi Niklára kerülvén, akkora birtoka volt, 1300 hold (benne, szántó, rét, kaszáló, erdő és szőlő), melyből, ha nehezen is, de megélhetett népes családjával. Poétának nem elég gazdag – de nem is eléggé szegény; ez volt az ő örök egyszeregye, gazdaságának slusszmérlege. Mindeközben a fáma szerint puritán és „mulatozás nélküli” életet él Hetyéről és Sömjénből elköltözvén – első somogyi házát szerénynek, döngölt padlójúnak és poétai rendetlenségűnek találja egy odavetődő bácsmegyei nótárius. Később barátja és bobai szomszédja, a költeményeit majd pletykákkal és önkényes félreértelmezésekkel kiadó Döbrentei Gábor Niklán Wesselényivel meglátogatván azt írja, hogy noha a gazda szépen terített asztalán somogyi és somlai bort kínálgatott nékik, ő maga „bornemissza, vagy csak vízissza”. Niklai földjei mellett a Somogy megyei Gombán (ma Marcalihoz tartozik) 142 holdas birtokának nagy része szőlővel volt telepítve. A régi, somogyi Kis és Nagy Gombát 1799-ben Vályi András magyar falvakként írja le a Balatonhoz igen közel – „határjában szőlő hegye is lévén, első Osztálybéli”.  Fényes Eleknél (1851) ugyanígy szerepel, de ő már egy minőségjelzőt is akaszt leírására. A gombai fehér bor, mondja, „Somogyban a legjobbak közé számíttatik”. Ma már, a Nagyberek túloldalán, lényegében a szomszédságban gazdálkodó nagy borász, Légli Ottó borász barátom sem nagyon tud a gombai hegyen termő szőlőkről. Berzsenyi itt épít-fungál: toldoz-foldoz, összerak, fölépít szőlőhegyet és birtokot – s büszkén dicsekszik szigorú és állandóan dohogó hetyei atyjának:

„Ez ősszel ismét két szőlőt vettem, mellyek szőllőmmel egy contiguitásban vagynak, úgy, hogy most már a hegybeli birtokomat két annyira szaporítottam és mindegy tagba szedtem, s úgy reménylem, hogy jó terméssel ezen túl ezer akó borom megteremhet… Az én szőlőm már most egy közönséges falunak jövedelmét adja nékem.”

Tehát összefüggő szőlő, vagyis „contiguitásban” fekvő és híres gombai fehér – a tudást és ismeretet ifjúságában a Kis-Somló hegyén szippantja föl és később saját, kemenessömjéni szőlőhegyén tökéletesíti. (Kései művében, mint e szenvedély tárgyáról a Mezei szorgalomban ír; megemlítve a céltalan szőlőszaporításokat, a lugasos szőlők hasznát stb. )

Szóval: 142 hold szőlő!

Ez kb. 80 hektár volna – a mai nagyobb és befutott borászok birtokméretei ekkorák; hasonló méretekben gazdálkodik Szepsy István Tokajban vagy Balla Géza Ménesen, hogy csak a török utáni két legfontosabb szőlőtermő hegyet említsük. De ha bizony kissomlai szőlősgazdaként számolgatom Berzsenyi szőlejét, rögtön kételkedni is kezdek a forrás megbízhatóságában. Ekkora birtokméret ugyanis már feudális nagybirtokot sejtet és az adatban esetleges elírást vagy sajtóhibát orrintok. (Újra fellapozom – újra ennyi; Feyér Piroska: A szőlő- és bortermelés Magyarországon 1848-ig, Bp. 1981. 262. o.). De aztán lassan tisztulni kezd a kép: első monográfusától, Váczy Jánostól kezdve egészen a szintén szőlősgazda költő Takáts Gyuláig mindenki negyven hold körüli szőlőbirtokot emleget. Még ez is sok – de jól ismerjük az akkori telepítési szokásokból eredő hozamokat, a Berzsenyi által remélt ezer akó (cca 50 ezer liter bor) pedig ma az egy tőke per egy liter bor mértékegységű visszafogott terhelésnél 10 hektár jól telepített területről jön le. Viszont a gombai 40 hold is jó 20 hektárnyi – a filoxéra előtti ezerféle fajta-kavalkádban, gyenge tőkék és művelés mellett ennyi teremhetett…

Levelezésében sűrűn panaszkodik is – jégverésre, munkaerőre, értékesítési nehézségekre; a szőlőfajtáiról semmit nem ír, de a kései be nem érést szóvá teszi (mintha ma sem lenne másképp). És persze, legfőbb bajként minden lelkiismeretessége ellenére az állandó tőkehiány keseríti gazdálkodását. (Ebben sem múlt el nyomtalanul a kétszáz év.) A terroir minőségének mély ismeretére és némi tudásokra a bormennyiség eladása miatt is szüksége volt – rendszeresen nagyobb tételekben Sopronba szállított. Viszont a soproni városkapun belül bort eladni: tengerbe vizet hordani. Ráadásul Sopron akkori állapota szerint elsősorban fehérboros – vezető fajtája a Schams Ferenc által is sűrűn emlegetett Zapfner, vagyis a Furmint, amely a Mezei Gazdák’ Barátja című gazdasági lap fertőrákosi tudósítója szerint 1831-ben

„Soprony Kir. városának sok ezer kapásnyi szőlleiben nagy részt, Ruszt Kir. város’ határában pedig majd egyéb fajokat kirekesztőleg, sőt ezen vidéki más határokban is nem kevés mennyiségen termesztetik”.

S hogy milyen lehetett Berzsenyi Dániel bora?  Ha költészetét tekintem virtuális kottaképnek: lávaömlés-szerű és vulkanikus erejű. Ezer íztől, zamattól koncentrált, gazdag és hosszan csengő. Akár a somlai borok – csak éppen a hazai bazalt helyett somogyi löszön termett. És ha a közelben termelő Légli Ottó mai boraira gondolok, bizony mondom, a legjobbakat képzelem róla. Invenció, tehetség, figyelem. Körültekintés, megújulási képesség és tisztaság. Ilyesmik. És bármekkora volt a birtoka, bármennyit kínlódott is saját mezei gazdaságával, amely örömet is hozott neki, megnyugszom, mert miután Hetyéről nekivágott, saját zseniális poézise mellett szőlészeti vállalatát is teljesítette.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője