AMBRUS LAJOS: Badacsonyi Kéknyelű

BADACSONYI KÉKNYELŰ – A két név: ikercsillagok a honi égbolton. Képzeljünk el egy csodás, kiismerhetetlen szépségű bazalthegyet a naponként ezer arcát felvillantó Balaton mentén. És egy misztikus nevű, titokzatos szőlőt és annak csábítóan hívogató nemes és elegáns nedűjét – a hegyről. Pedig ültetvényeiből az ezredforduló tájára már csak zsebkendőnyi, még egy félhektárnyi összterület sem maradt. Akár a régi magyar címerállat, a bölény a Kárpát-medencéből, ez a régi magyar szőlő is a kihalás szélére sodródott.

Pár szívós és elkötelezett gazda és a badacsonyi kutatóintézet járt elöl megmentésében, s mára már ez a teljes világot felmutató szőlő és a belőle készíthető királyi eleganciájú bor a hivatalos hungarikumok várományosai közé tartozik.

A Kéknyelű leírói természetesen a balatoni csodás szőlőheggyel párosítják, pedig első írásos említése épp nem a Badacsonyhoz, hanem a Somlóhoz köti. Közben leltározták itt is, ott is, másutt is, így a Somló mellett Somogyban is; a Pécs környéki gazdák egyenesen és tévesen Kéknyelűre keresztelték a Furmintot. Első írásos felbukkanásának története Fábián József vörösberényi, később tótvázsonyi  református lelkész nevéhez fűződik, aki 1805-ben kiadja a borkémia atyjának, Chaptalnak a legelső magyar fordítását  A boroknak termesztésekről, készítésekről és eltartásokról való értekezés, mellyet frantzia nyelven írt nemrégiben Chaptal  címmel.

(Később majd lefordítja az Értekezés a’ szőlő-mívelésről stb. szóló két kötetes  Chaptal-munkát is.) Viszont ehhez az 1805-ös munkához a mű tartalmától független toldalékot is illeszt az alábbi címmel: JEGYZÉSEK. A Nagy Somlyó Hegyéről és Boráról, mellyeket Orvos Doktor tek. Zsoldos János Úr kérésére írt, Nagy Szőlősi Plébánus Tisztelendő Gombás János Úr, én pedig itt közlök az érdemes Közönséggel. És e nevezetes forrásban (de úgyis, mint colligatumban) a Kéknyelű először szerepel írott formában. Természetesen a pár oldalas Gombás-textus nem csupán a Kéknyelű legkorábbi magyar említése, hanem az első részletesebb leírása is Nagy Somló Hegyének. (Sajnos azóta sem adták ki – s ha valakinek kedve szottyan újraolvasásához, kénytelen utánajárni az eredeti Chaptal-fordításnak.)  Somlószőllős akkori plébánosa megírja a korabeli somlai lényegét: hegyet, termőtájat, fekvést, borának jellegét és karakterét és a Somlón fellelhető fajtákat. Összesen harmincat sorol föl a Szigetivel (Furmint), mint főfajtával együtt – köztük szerepel a Kék nyelű is (sic!). A kor szokásainak megfelelően azonban csak fajtanévsor jelenik meg, mondván, hogy a  „különböztető jeleit leírni igen hosszas volna”. És leírás elmaradását úgy indokolja, hogy ezek a fajták a „szőlőmívesek előtt majd mind esmeretesek”.

A Gombás-féle jegyzék óta kétszáz év pergett le – tudásunk, ismeretünk, csak silányult. Tessék csak a közvéleményt faggatni: ki ismerné közelebbről a Bajor kolontárt? Hát a Fejér sárt? A Petemzsirom szőlőt, a Tüskés seggűt vagy éppen a Tzilifant-ot ? Csak sajnálhatjuk hát, hogy Gombás tisztelendő úr meggondolatlanul nem jegyezett le mindent, amit ezekről a régi szőlőkről, mint kora „szőlőmívese” tudván tudott. Például a Badacsony címernövényévé vált Kéknyelűről. De ha már az univerzális hiányt emlegetjük, leginkább és mindenek fölött sajnálatos, hogy Lippay János, ez a derék és tudós jezsuita a legelső magyar kertészeti munkát, az 1664-es Posoni kertet lényegében nem tudta befejezni. Megalkotott ugyan egy kertészeti könyvet, annak csodálatos részeivel, a Virágos kerttel, a Veteményes kerttel és harmadikként a Gyümölcsös kerttel, de a gondosan tervezett munka koronájára, a  legnagyobb anyagismeretet igénylő részére, a Szőlős kertre már nem futotta életidejéből. Meghalt a nagy munka bevégzése előtt – mi veszett oda a középkori magyar szőlőkről! A nála is korábbi és ismert munkákban, így a Szikszai Fabriczius-féle latin-magyar Nomenclaturában (1590) a Kéknyelű még nem szerepel – ahogyan más okleveles felbukkanásokban sem tudunk róla. Ugyan a bekerül egy régi, 19. század közepi somlai házasításokról szóló leírásba, de csak fajtanévként. (Innét tudjuk, hogy az általam ős-somlainak emlegetett 1855-ös somlai vegyesbor Szigeti, Fehér szőlő, Piros bakar, Szilifánt, Fehér góhér és Kéknyelű pontos arányú keverékéből állt össze.)

A Kéknyelű neve mégsem a Somlóval, hanem Badacsony nevével forrt egybe – nyilván a közeli fekvés, a tanúhegyek azonos életkora és klímája mellett a Balaton mente mérete sem volt elhanyagolandó. Annyi bizonyos, hogy a Kéknyelű régi magyar eredetű és dunántúli szőlőfajta; a huszadik századra nem találni más tájegységek fajtanevei közt sehol sem. Nagyváthy 1821-ben is csak megemlíti, Schams és Légrády is pár szavas szócikkben intézik el; utóbbi az 1844-es Szőlőfajoknak a Leírásában, amely a magyar gazdasági egylet budai szőlőskertjében fellelhető szőlők közt a 210-es sorszáma alatt volt vala. „Fehér kéknyelű. Fürtje ’s szeme közép nagyságú, bőven terem, jókor érik, ’s egy azon szőlők közül, mellyekből a’ a legjobb ’s legtartósb fejér bor készül.”.  A lexikonok és későbbi fajtaleírók a Kéknyelűről szólván lényegében mindmáig az 1868-as Entz Ferenc-Gyürky Antak-féle A hazai szőlőszet című munka passzusait veszik át. Legfőképpen a Kéknyelű híressé vált epiteton ornansát – azt ugyanis, hogy a Kéknyelű: úri szőlő.

Entz úgy rögzíti, hogy a szőlőfajokat a „Balaton mentében talán úri és parasztfajokra lehet felosztani”. Amennyiben „az urak főleg a következő fajokat szaporítják: 1. a Szigetit-Furmintot. 2. Kéknyelűt.”. Entz leírásában a Kéknyelű: „Közönségesen rongyos, de vállas fürtű, igen hosszú nyelű, apróbb, gömbölyű, szürkészöld, éppen nem ajánló színű és szemű szőlő; tökéletesebb kifejlődésében a tőke főfürtje alakjára és szemei nagyságára a Juhfarkhoz hasonlít”. (Az „úri” szőlőkhöz teszi még a Sárfehéret és a Zöld szőlőt, „parasztfajoknak” a Juhfarkot, a Cserszőlőt, a Fehér szőlőt.)

Az „úri” jelző Entz terminológiájában lényegében a ’keveset termő’ szinonímája. A Kéknyelű különösen, s mint a régi magyar szőlők többsége, a Bakator vagy a Juhfark, nővirágú. Porzó nélkül nehezen termékenyül és keveset ad. Ezért az igényesebb (mennyiség helyett a minőséget előtérbe helyező) badacsonyi gazdák a Budai Zölddel ültették váltósorba; – a 20. század első felében egy híres badacsonyi gazda, Ibos Ferenc járt elöl a Kéknyelű nemesítésében és termőre fordításában, valamint a táj legnemesebb borává tételében. (A híres Ibos-ház története, amelyet korábban Ramasatter Vince, a kékfestőből Sümeg polgármesterévé és borkereskedővé vált férfiú alapított, és a házat- pincét ma birtokló Borászati Kutatóintézet története külön regény. A Kutató egyéb szőlészeti-borászati közfunkciói mellett ma is különös figyelmet szentel a Kéknyelű-kísérleteknek; így egy újabb porzófajtának, a Rózsakő nevű klón bevezetésének is.)

A Badacsonyi Kéknyelű megmentésén fáradozó gazdák, különösen a Kutatóintézet és legújabban a fiatal borászokat is tömörítő, igényes szellemű Badacsonyi Kör kísérletei és elszánt munkája révén több nemzedék ízlése, szándéka és energiája találkozik össze. A jobb tételeikben bizonyítva, egyben „hungarikummá” is téve azt, ami természeténél fogva az. Előkelő, legmagasabb kategóriájú badacsonyi zászlósborrá.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője