SZÉKELYFÖLDI VENDÉGSÉG – Az úgy történt, hogy e-mail érkezett Szentesi Zöldi Lászlótól (43), akit én ugyan nem ismerek, vagy, ha mégis találkoztunk valamikor, hát nagyon röstellem magam a feledékenységemért. Szentesi Zöldi László újságíró volt olyan kedves és felajánlotta, hogy elküldi a „Székelyföldi vendégség” című könyvét. Megörültem én ennek nagyon, megtisztelve is éreztem magam erősen, merthogy, bármennyire is jogosnak és megalapozottnak érzem én, hogy akár naponta kapjak könyveket, amikről a véleményem is kérik, mégsem kapok, vagy csak ritkán. A könyvet, ahogy ígérte, annak rendje, módja szerint postára is adta, én pedig, meg is kaptam.

Megkaptam, s írtam is március 10-én a szerzőnek, Szentesi Zöldi László újságírónak, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettesének, ahogy azt kell, így:

„Kedves László! A könyvet rendben megkaptam. Az első benyomás nagyon pozitív, gratulálok. Üdvözlettel: Csíki Sándor”

No, egy szó, nem sok, de annyi válasz se érkezett erre. Azóta se… mert, minek is beszélni annyit? Elküldte, aztán vagy írok, vagy nem, de azért – gondolom magamból kiindulva – mégiscsak jobb, ha igen. Így aztán, eljött az „igen” ideje is. Közel két hónapig váratott magára, ám, ha a szerző nem volt türelmetlen, én miért is lettem volna az. Miközben mégiscsak az voltam. A könyv az orrom előtt volt mindvégig, s időnként bele is lapoztam. Igaz, sokat nem olvastam belőle, éppen csak ízlelgettem, kóstolgattam. Kerestem benne azt, ami majd úgysem fog annyira tetszeni. Keresgéltem, keresgéltem, de mégsem találtam, s ez már tényleg nagyon gyanús lett. Így esett, hogy leültem, s írni kezdtem.

Székelyföldi vendégség – Szentesi Zöldi László könyve

A könyv, Mikszáth Kálmán, „A mi külön tündéroszágunk” (1886) részletével indul:

„Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki s népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van aztán bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még tán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel. Minden magyar ember lelkesül a székelyekért. Ők nekünk a kedvenceink s oly nagyokká nőnek meg a fantáziánk alatt, hogy aki aztán elmegy közéjük, soha sincs velök megelégedve. – Hát csak ennyi! – kiált fel majd mindenki lehangolva. – Hiszen csak olyan itt minden, mint minálunk. Pedig nem olyan.„

A könyv éppen ezt a „pedig nem olyan„-t mutatja be 124 nagyalakú oldalon, számtalan színes fotóval, ételreceptekkel. Az ételeket az általam is jól ismert Benedek Árpád szakácsmester (Gyergyószentmiklós) készítette el, és Csudai Sándor fényképezte.

A kezdet

Az ifjú Szentesi Zöldi László 1991-ben, huszonegy-évesen járt először Erdélyben. Az előhangban így emlékezik meg első, s megrendítő asztali élményeinek egyikéről, melyről az első mondatban is állítja: „Minden a sepsiszentgyörgyi ebéddel kezdődött.” S, hogy milyen is volt az az ebéd 1991-ben? Ilyen:

„- Vegyen Lacika, vegyen, no – noszogatott a mama. – Kicsi csorbát tessék… Szereti a fuszulykát? Laskát es vegyen, s aztán majd miccset, szalmapityókával szeretjük… A végére tésztát kér-e Lacika? Vinetát, zakuszkát ismeri-e? Ma már pánmagyar időket élünk, de akkor és ott, elég hülyén néztem magam elé. A fuszulyka rendben, a csorbáról derengett valami, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a laska egyszerűen tésztát jelent, a tészta süteményt, a vineta és a zakuszka pedig pusztán vinetát és zakuszkát…”

A folytatás

„Könnyen és nagy szeretettel, szinte önmagától állt össze a kötet. Húsz esztendővel vetettem számot az íráskor. Láttam önmagamat nyári forróságban, tizenkét órás autósorban a magyar – román határon. Ott voltam a kis székely faluban, ahol szorgos kezek hordták tele a terülj – terülj asztalkát a messziről jött vendégnek.” (Szentesi Zöldi László)

A könyve fejezetei: Előhang, Régi idők konyhája, A káposzta dicsérete, Kovács Péter gombája, Hús nélkül a székely nem székely, Ürmös, csügör, fenyővíz, Célszerű székelység, Puliszka, kiszi, kása, kenyér, A régi jó tészták, Zárszó. A könyv hátoldalának utolsó sorai:

„Székelyföld hagyományos étkezését mindmáig csak igen kevéssé dolgozták fel: minden egyes hírlapi cikkre, baráti beszélgetésre, receptre, néprajzi tanulmányra szükségünk lesz ahhoz, hogy a következő nemzedékek asztalára is kerüljön tárkonyos pityókaleves és lucskos káposzta. Húsz esztendővel vetettem számot e könyv írásakor. Átbeszélgetett éjszakák életről, halálról, magyarokról, románokról, boldogságról és gyászról, hitről és hitetlenségről… Remélem, kikacag az oldalakról Udvarhely, fintorog Csík, nyelvet ölt Gyergyó, felteszi pápaszemét Marosszék, kezet nyújt Háromszék. Jó étvágyat a következő ezer esztendőre! Szentesi Zöldi László”

• Ajánlom.

Csíki Sándor♣