A SVÁB KONYHÁBAN a tészta leginkább főtt gombócot (Knödel-knédli), metéltet (Nudeln-nudli) galuskát (Nockerln-nokedli) jelentett. Ezekhez leginkább laktató káposztát, hagymás zsírral megöntözött törtburgonyát, vagy babot adtak, de a savanyúság és tavasszal a saláta sem volt ritka. A lekváros és grízes tészták, mákos és diós nudlik éppúgy az étrend részét képezték, mint a szilvás gombóc, a kelt tészták különböző nemei lekvárral, vagy anélkül. A rétes (Strudel) ha hétköznapokon előfordult, csak grízzel, szebb napokon tejbegrízzel, káposztával, szezonban már tökkel töltődött. Mák, vagy túró, legfeljebb ünnepnap került bele, hiszen ezek a városi piacon is jól eladható termékek voltak.

Az Európában évszázadokig csak „sváb” szokásnak tartott leves első fogásként a bevándorlás kezdetével nagyjából egy időben, a 18. század elején kezdett elterjedni Magyarországon is. A leves az érkező svábok étkezésének is elmaradhatatlan eleme volt. A legegyszerűbb levesek a tészta és burgonya főzőlevéből készültek, némi hagymával, esetleg kevés zöldséggel, sóval, alig fűszerezve, tészta hozzáadásával. A középkorból továbbélő kenyérlevesek, a kevés disznózsírral, paprikával, liszttel, hagymával készülő rántott levesek egészen a 20. század utolsó harmadáig rendszeresen asztalra kerülő ételek voltak.

Az ételrend szabta ritmus szerint, pénteken, Mohácson éppúgy bableves került a tányérba, sonkával, füstölt hússal, vagy nélküle, mint a tőle északra fekvő Hartán, vagy a Duna túlpartján Bölcskén. „Akkor pénteken megint bableves, no, ez csak télen volt ám így, mert nyáron volt ám borsó, meg bab, ilyesmi, hát, jobban válogathattunk. Egy kis kelkáposzta. Hát, jobban télen is volt káposzta, de az nem olyan, azt a savanyú káposztát, azt nem lehet csak úgy egyszerűen kivenni  a hordóból, aztán, hát, ahhoz több hús is köll.” – idézi T.Berecki Ibolya a gyűjtéskor nyolcvan esztendős bölcskei Buzai Pálné Szőke Margitot. Az idézet azt is rávilágít, hogy a vegyes lakosságú falvak sváb és magyar szokásai miként is hatottak egymásra. Ez a sertés-feldolgozási technikák átvételében, keveredésében éppúgy megmutatkozik, mint az ételrend egységesülésében, avagy az asszimiláció gasztronómiában is megmutatkozó más változásaiban.

A bableves mellé többnyire valamilyen tészta is társult. Gyakori volt az is, hogy a levesben megfőzött, növelt adagú babból a bableveshez még babfőzeléket is készítettek. A maradék babnak is többféle lehetett a sorsa. Kerülhetett kenyérre hidegen, de dúsulhatott káposztával, vagy egyéb ingredienciával is a másnapi ebédhez.

Hartán a hétfői bableves után kedden főzelékféle készült, a szerda tésztás nap volt. Csütörtökön újra csak főzeléket ettek. Szombaton gyakran csak zsíros főtt krumplit volt az étel, vasárnap azonban kalácsot sütöttek és húslevest főztek sok zöldséggel, különböző betétekkel. A főtt hús mellé mártásokat is feladtak, ahogy ma is teszik, ám a szűkösség mértékétől függően fogyasztották főételként is, magában. A leggyakoribb mártások a középkorban is népszerű fokhagyma, torma, és savanyú mártás, a meggy és kapormártás. A 19. század végétől kezdődően, új elemként jelenik meg, és gyorsan terjed a disznózsíros, lisztes-cukros, ízletes paradicsommártás.

A savanyú mártás készítésekor a fokhagymás rántást tejjel öntjük fel, evőkanálnyi ecettel és csipetnyi sóval ízesítjük, majd csomómentesre keverjük. A mártásra tojást is üthetünk. A savanyúmártás előfordul „gőzgombóccal” (héveknédli, hébeknédli) is, amit egyébiránt vagy gőzöltek, vagy nem, ám gyakran inkább csak sütöttek. Húsokkal, kolbásszal, tojással, és ezek gazdag kombinációival sem ritka, mint a savanyú mártás kolbásszal, tojással és knédlivel (Saure Brühe mit Wurst, Eier und Knödel).

A változatosság mértéke

A mindennapokban előforduló ételek „változatossága” lényegében a tészta és főzelékfélék, a szárazbab, (savanyú) káposzta, burgonya váltakozásából adódott, attól is erősen függően, hogy a spájzban (Schpeis) az adott évszakban éppen mi akadt, s mennyi. A párolt káposzta és babfőzelék együtt is elfordult, szalonnával, esetleg gombóccal is dúsítva, ízesítve. A füstölt hús, bab, káposzta együttese a mai bográcsfőző kultúrában is fennmaradt és becsült fogás. A babfőzelék kerülhetett a kenyérre is, de lehetett belőle babos tészta is. Ehhez a bablevest bőven mért babbal főzték, majd a puha bab egyharmadát, felét kiszedték, olajba, zsírba tették, összetörték, kicsiny időt sütötték, sózták, borsozták, tésztához keverve fogyasztották. Hús, mint mindenütt Európában, csak ritkán került az asztalokra. A húsétel gyakorta csak a füstölt hús, csont felhasználását jelentette. Ebből – ma már szokatlan módon – akár még ünnepnapi húsleves is főhetett. Az ételek változatossága a 19. század végével, a „boldog békeidők I. világháborúig terjedő időszakában indul mai ízléssel értékelve is növekedésnek, majd a városi polgári konyha hatására, az 1920-as évektől nyeri el ma is ismerősnek látott formáját.

A polgári konyha és a paprika hatása

Az elmúlt évtizedek vasárnapi ebédjeit uraló rántott hús a sváb paraszti konyhában is az 1920-as években jelent meg. Nagyjából akkor, amikor a falusi sváb lányok körében is divatba jöttek a főzőtanfolyamok és sokan szegődtek el a városi polgársághoz, vagy akár a falusi plébánoshoz is szolgálónak, szakácsnőnek. A városi családok polgári ételei, ha lassan is, de megjelentek a falusi sváb lakosság ételválasztékban is.

Bár a hagyománytisztelő svábság mai táplálkozási szokásaiban haloványan még fellelhető a 18-19. századi tradíció, összességében már messze távolodtak attól. A magyar konyha elmúlt két évszázadnyi változásaival együtt haladva alakult ki a sajátosan kárpát-medencei sváb konyha (Donauschwäbische Küche), melynek jellegzetes vonása lett az őrölt pirospaprika elterjedt használata. A pörköltalapnak is tekinthető paprikás, hagymás zsír (Tunges) ízesítőként számos előzőekben bemutatott egyszerű ételnél is felbukkan.

A Kárpát-medence konyháinak evolúciója és azon belül a regionális alföldi konyha térnyerése a sváb konyhára is jelentős hatással volt. A pörköltek (Pörkölt, Ungarisches Gulasch) legkülönbözőbb nemei, a kakaspörkölt, a csirkepaprikás (Paprikasch) ennek jó példái. Török-bolgár közvetítéssel terjedt el a töltött paprika (gefüllter Paprika), és ugyancsak a bolgárkertészekhez kötődően jelent meg a 19. század végén a lecsó (Letscho). A paprikás lecsó aztán a polgári konyhából ellesve épült be a vidéki lakosság, köztük a svábok érendjébe. Az osztrák és más konyhák ételei ugyancsak a nyitottabb és az újra fogékonyabb városi polgári konyha közvetítésével kerültek a falvak lakóinak asztalára. Ilyen a monarchiában mindenütt elerjedt fasírozott (Faschiertes), a császármorzsa, a „smarni” (Kaiserschmarren), vagy a bukta (Buchtel) és a kuglóf (Gugelhupf).  Az idők során a dunai svábok desszertjei közé sorolódott a dobostorta (Doboschtorte) és a madártej (Vogelmilch) is, újabb jeleként annak a sokrétű és árnyalt hatásnak, melynek révén kialakult a mai ismert és szeretett magyarországi sváb konyha.

Az előző rész is érdekelhet. 🙂

©Csíki Sándor♣