NICOLAS JOLY könyvét olvasom, benne találtam a címbeli imperatívuszt. Irány: a föld! Mintha a Georgicont kéne olvasnom és lelkesednem a nemes agrárkultúráért. Persze szakkönyv biztat erre a javából éspedig a szőlőről szól. A beszédes Az ég és föld szülte bor címet kapta és olykor az olvasás során afféle érzéseim támadnak, mintha találkoztunk volna mi már, ez a kortárs francia borász-író és én, mert otthonosan és szinte minden lapon két-három diskurzust lehet véle folytatni.

Ez a mű ugyan lényegében a „földművészet” felé tartó szüntelen utazás, de leginkább mégis magunkba. Befelé, az élet egészének élménye felé – akadnak is benne szükséges megállók, csúcsok és lapályok, kikötők és meditációs állomások is, és más könnyítések. Séta, vagyis utazás a biodinamikus művészetbe, a világegyetembe. A’ la Steiner, merthogy Joly (is) fölfedezte magának Rudolf Steinert és mai hívének számítja magát.

A természetkímélő (ökológiai) borászatot nevezik biodinamikusnak; azt, ahogy a „földművész” a szőlőben és a pincében igyekszik a kémiai szerek felhasználását száműzni – legalábbis minimálisra csökkenteni. A biodinamikus művelés segítségével a gazda saját csodálatos termőhelyét még erőteljesebben hangsúlyozó borokat készíthet – megőrizve az összetéveszthetetlen helyi jelleget. Itt a mindhárom szón kellő nyomaték áll: összetéveszthetetlen, mert a bornak szép bornak, vagy ahogy újabban szeretem mondani, őszinte bornak kell lennie. És rendelkeznie kell mindazokkal a szuverén jegyekkel, amelyek minden mástól megkülönböztethetővé teszik őt.

Aztán helyinek is, mert lokalitásában a termőhelynek, a terriornak, sőt a dűlőnek kurzivált, vagyis döntő szerepet jut. (A dűlő olyan, említi egy helyütt Joly szellemesen, mint valami iskolai osztály. Vannak benne lusták, bambák és stréberek és entellektüellek és bohócok is – vagyis csupa olyan egyéniség, akik külön-külön is saját osztályt alkothatnak. Mint maguk a szőlőhegi dűlők is.)

És jellegzetesnek, mert markánsan kell kifejeznie annak a termőtájnak minden specifikumát, ahonnét származik. Vagyis eget és földet, talajt és napfényt, vidéket és dombhajlatot, dűlőt és fajtát és az embert.

A Loire-völgyi biodinamikus guru, Nicolas Joly frissen lefordított könyve, amelyet a Borbarát magazin adott ki, először is, némileg visszaforgatja számomra az időt. Óvatosan belehelyezi csészémbe a Proust-féle nevezetes Madeleine teasüteményt – emlékeim patriarchális földműves világába zuhanok vissza. Amikor még minden zűr ellenére minden rendben volt. Legalábbis úgy látszott.

Öregapám, például, jegyezzük meg, a huszadik század húszas éveitől a korai hatvanasokig, szinte naponként kiballagott a szőlőjébe és idejében elvégezte az aktuális szőlő-munkákat. Lóval szántott, Takács sógor lovával, és trágyázott és forgatott. Nyitott, metszett, kacsolt és kötözött. Kapált és permetezett. Ez utóbbit csupán mészkénlével és rézgáliccal. Tette, úgy, akkor és akként – ahogy kell. Soha nem kapkodott, soha nem volt időzavarban, soha nem késett le semmiről. Pedig nem volt munkájában semmi trükk vagy ilyesmi – arról meg véletlenül sem volt tudomása, hogy munkájával „biodinamikus” szőlőművelést hajtott volna végre. Pedig szinte mindent tudott a növényeiről, főleg a szőlőről. Csupán azért, mert szenvedélyesen szerette őket és egyáltalán nem kívánta tőlük, hogy erejükön felül teljesítsenek.

Így, mondjuk kezdőpontként, tisztában volt a talajápolás fontosságával – azzal, hogy a talaj harmonikus élete erősíti a növényeket, serkenti a gyökerek növekedését és optimalizálja az anyagcserét. Sosem fogalmazott úgy, ahogy Joly beszél ebben a szőlőnövényről szóló traktátusban, de a lényeget tudta: csakis a sértetlen biológiájú föld képes megadni azokat a tápanyagokat és ásványi sókat, amelyek nélkülözhetetlenek a gyökérzet számára. Nem volt teoretikus, de pont úgy végezte dolgát, mintha egész életében Rudolf Steinert olvasott volna esténként. Vagy végigülte volna a Mester különösen a híressé vált Mezőgazdasági Kurzus című előadássorozatait Európa nagyobb városaiban – mondjuk Bécsben vagy Berlinben.

Nem vezette be például, sok más mellett, a hozamkorlátozás ma szinte kötelező intézményét sem – nem volt rá szüksége. Mert gyalogtőkéin csupán annyi termett, amennyi kell és azokat nem szükséges ritkítani – szabályozta azt metszéssel és műveléssel. S közben jól meg is növelte növényei ellenálló-képességét a gombás betegségekkel szemben. Szőlője, amíg saját maga kezelni tudta, mindig gyönyörű volt, esztétikai értelemben is – kisgyerekkorom óta tudom, hogy a karós művelés áll legközelebb az organikus szőlőműveléshez. Nincs is szebb látvány egy jól karbantartott gyalogtőke-vágónál. Igaz, hogy sok és kényelmetlen munkával jár, de megéri. Boraival ugyan nem dicsekedhetett (Gyulán készítette, amely nem igazán borvidék), de a végeredmény természetes és őszinte ital volt. Ez a lényeg.

Persze azért akad egy-két jelentős különbség öregapám módszere, és tágítsunk, a tradicionális magyar, vagy még tovább, a Kárpát-medencei szőlőművelés és a Joly által leírtak között. S ezek nem csupán a hályogkovács és a szemészprofesszor közti eseti különbségek. Öregapám bensőséges ismereteitől, aki még szinte név szerint ismerte minden egyes szőlőtőkéjét, mert beszélő-viszonyban állt velük, és ezt saját öregapjától tanulta, az meg szintén a nagyapjától, szóval innét a tudós, sőt rendszeralkotó megközelítésekig hosszú az út. Joly mester, mint termelő írta meg könyvét és tapasztalatból beszél – ő is nagy utat tett meg, amíg egy tőrőlmetszett kémiai borászból bő tizenöt év alatt a biodinamizmus pápája lett. (Ma Franciaországban a Coulée de Serrant birtok adja a világ legkarakteresebb száraz fehérborait, s az ő csúcsbora a híres, aranyáron elkelő Savennieres.)

Joly tételei szerint az egészséges és értékes szőlőművelés élőtalaj és a benne élő mikroorganizmusok nélkül elképzelhetetlen. Négy elemi állapotot különböztet meg: ásvány és gyökér. Folyadék (víz) és levél. Aztán a fény és virág. Legvégül a hő és a gyümölcs. Mindegyiket kapcsolatba hozza a szőlőnövény valamelyik részével. Mindezt két ellenirányú folyamat tetézi a vegetatív életben: az egyik a lefelé törekvés (gravitás), a másik a felfelé törekvés, vagy lebegés (levitás). A borosgazda, aki képes helyesen olvasni ezekből a jelekből, azt látja, hogy a gyökerét jónéhány méter mélyre eresztő szőlőben milyen erős a gravitás csakúgy, mint a felfelé növésre irányuló törekvés. (Ha valaki, akkor én ezt jól tudom és érzékelem, persze nem egyedül, másokkal is saját szőlőhegyünkön: a Somlón  a telepített oltványaink nehezen kapaszkodnak meg, sérülékenyek először és elesettebbek akár, de ha „talajt fogtak”, vagyis megtalálták az utat a bazalt repedésein a víz és az ásványi anyagok felé, akkor a „helyükre kerülnek”. Különben is, pontosan megfigyelte maga Joly is, hogy az a talaj az igazán jó, amelyikben a szőlő küzdeni kényszerül.) A növény maga persze mindaddig halogatja a virágzását, amíg a nap sugárzása nem elég hatékony és meleg – hogy aztán minden energiáját átadja a gyümölcsnek.

Joly könyve lényegében az egyensúlyt keresi. Talajban. Növényben. A borban. És persze az emberben – minthogy lényegében erről szól az egész bölcselet, a filozófia, erről az állandó harmónia-keresésről, ahogy az irodalom is. Joly közben ügyesen visszaszáll a növénybe és a sok termésről a kevésre tereli a szót. Lényegébe a hamisról az őszintére. A „modern” technológiákról az elavultra. A borkémiáról az élő rendszerekre. A gyógyszerről az energiára. Könyve felépítése: Hamis haladás, A nagy egyensúly – A természet négy állapota, Az enyészet évszaka, az ősz, A megújulás évszaka , a tavasz, A betegség mint az egyensúlyzavar tünete, Homeopátia, A pince, A bolygók, Az új kvalitatív vizsgálatok, Az élet mint energia.

Az ég és föld szülte bor azonban semmiképp nem életvezetési útmutató, csak egy könyv. De jelzi, izgatottan küldözgetve a jeleket, hogy a mondandó fontos és a napi létezéssel kapcsolatos. Ezért hát legelőször is állandó forgatásra váró munka. Azzal foglakozik, ami engem a tudós és vitatott tételei mellett a legjobban érdekel: hogyan és miként válhat az egyszerű földművesből – „földművész”? Az a folyamat, ahogy ez a nemes átalakulás mégiscsak „bekövetkezik”. De mindez valóban bekövetkezhet-e?

Az biztos, ez a „földművész” nagyon is vágyott figurája magának a glóbusznak, de a Kárpát-medencének is. Mert ő, a földművész ma a legnagyobb mértékben hiánycikk. Aki még (vagy már) ismeri a füvek, fák és virágok neveit. És persze a  komposztot. Aki tudja az évszakok jelentéseit. És a planetáris erők működését. Az élősködőket és a környezetet. És aki mindig, minden helyzetben arról a tudásról beszél, hogy az élet: egyensúly. Harmónia. Mondja ez a földművész akkor is, például most, amikor a „minden Egész eltörött” életigazsága oly véglegesnek látszik.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője