AMBRUS LAJOS: Café Procope és sárfehér

MINDIG SEJTETTEM, hogy a valódi emlékezet regényét kéne megírni a magyar gyümölcsökről. Köztük legelőbb tán a szőlőről és a borról. Olyan mélységű feladvány ez, mint egy valóságos nagyprózai vállalkozásé. Mert aligha akad hitelesebb és gigászibb metafora a magyar szőlők viszontagságos, nagy kilengéseket mutató, hol szerencsés, hol dicsőséges, hol mulatságos, hol meg egészen tragikus színeket felmutató történeténél. És e sokszínű tabló megrajzolását a kényelmesen hullámzó, ámbár szigorúan fegyelmezett irodalmi műfaj még akár meg is engedhetné. Először is, egy ilyen műben érdekes és izgató növényországi figurák lépnének színre – olyan nevekben pompázó

alakok, mint a Bakator, a Szagos sárfehér vagy épp a Fehér góhér, esetleg a rossz hírű és megvetett Rakszőlő. S ha első nekifutásra műfaji kétségeink támadnának a vállalkozás helyességéről, ne feledjük, hogy a modern regény egyik alapművében, Proust regényfolyamában a mindent elöntő képek döntő többségét is botanikai eredetű motívumok adják. Az egész modern irodalmat átrendező regény alakjait, a színeket-vegetációkat, a tengerparti illatokat-ízeket mindenfelé virágzó boglárkák, muskátlik, fehér és lila orgonák, Primula verisek és Lythrum salicoriák demonstrálják.

A mi művünkben, mivel mi mégsem volnánk korunk kötelezően posztmodern auktorai, azért akadna egy-két jól elhelyezett és felépített “történet” is. Egynémely fóliánsok mélyéről előhalászott és önálló életre kelő legenda – például antik énekeket idéző hősi ének a kis-ázsiai szőlők homályos eredetéről. És különös vándorlásaikról. Aztán némi “jellemfejlődést” is bemutatnánk. Vagyis: ahogy a jó művekben, a növényországi regényben is mindenfelé öntörvényű rend uralkodna.

Mindez azért ötlött fel bennem, mert kezembe került Lichneckert András könyvecskéje a szőlőkről (Borászok titkai – titkok gazdái: Források és szemelvények szőlészetünk és borászatunk múltjából, 1700–1871, Balatonfüred, 2007), és akaratlanul úgy lapoztam át, mint valami izgalmas regényt. Mint egy megszakítatlan hagyományt. Pedig “csak” forrásközleményeket tartalmaz a saját kiadású munka, s még az sem zavart, hogy a szövegek egy részét korábban már ismertem, s néhol használtam is belőlük. De valahogy most állt össze a mozaikkép, esett le a tantusz, s mint a láthatatlan valóság iránti elemi örömben, hirtelen felötlött, hogy Lichneckert könyvét a valódi folyamatosság regényeként illenék olvasnom.

A szerző persze nem regényíró, hanem a veszprémi főlevéltáros, aki szakíróként nem ismeretlen a téma iránt érdeklődőknek: én magam vaskos könyvét a Balatonfüred–Csopaki borvidék történetéről még az 1990-es évekből ismerem. S már akkor föltűnt, hogy dicséretes módon használ eddig kiadatlan levéltári forrásokat, és szívesen tallózgat korai, szinte alig ismert szak- és szépirodalmi szemelvényekben. (Például Oláh János pécselyi református lelkész halhatatlan Gyümölcsfa kertészetét idézi 1854-ből, aki itt újra föltűnik „ a szőlőtőtövek különféle fajai”-val vagy a „hegyi karótlan karos vagy szarvakra eresztett tőkék míveléséről” című traktátusával, sőt néhány borászati észrevételeivel is.) S ezek a textusok egytől-egyig, a tihanyi apát egyik szerződésétől, a Falusi Gazda levélíróján át Parragh Gáborig és Entz Ferencig, különösen a régi magyar szőlészet tárgykörében: revelatívak. Egy elveszettnek hitt gazdagságról beszélnek.

Például szerepel az én egyik kedvencem, a Szagos sárfehér is (amelyből a Kis-Somlón tavaly egy öthektós hordóval szűrtünk is már) – szóval ez a régi fajtájú Sárfehér ebben az olvasókönyvben is fel-felbukkan, ráadásul megszámoltam, kereken harminckét alkalommal. (Már ha a ’Bátai’ név alá soroltakat is ideszámolom, merthogy a Sárfehér helyi neve ez volt Tokaj-Hegyalján.) Ez a főleg a Balaton környékén kiváló és – bizony mondom – ma már kiveszett szőlő könyvbeli indázó felbukkanásával és egzotikus tulajdonságaival lényegében nem másról, mint a folyamatosság égető hiányáról beszél. Arról a súlyos örökségről, hogy eltűnt valamilyen régi érték, amelyet botor módon elszórtunk vagy kidobtunk – itt hát a lehetőség újra górcső alá helyezésének. Nagyítsuk föl: mert ebben a kis szőlőtőkében is az élet mindent átszövő folyamatosságról, azok hiányairól beszélünk.

De álljon itt előbb egy történet, amelyet én magam éltem át. Nem szőlőbeli és nem is “növényországi” tanmese – inkább személyes impresszió és kaland a világ egyik legrégebbi kávéházából. A párizsi Café Procope-ról, amely egészen 1686 óta működik. Folyamatosan, ugyanúgy, ugyanott. Ha valaki felkeresné: Párizs, rue de l’Ancienne Comédie 13 – közel a Boulevard Saint-Michelhez. S amelyik persze vendégül látta a XVIII–XIX. századi filozófusok és literátorok népes siserehadát, La Fontaine-től az enciklopédistákon át Voltaire-ig, Benjamin Franklinig, Napóleonig, Balzacig és Verlaine-ig. A kávéház-étteremben azóta is szinte mindenki, poéta, festő, zenész és színész és más földi halandó megfordult – folyamatosan. De az ő története másik, külön „regény”.

Pár éve ott ebédeltem Alain barátom szíves közreműködésével (aki a számlát állta). A röviditalokért eleve nem fizettünk, s amíg a hallban asztalunkra várakoztunk és jóféle konyakokat szopogattuk, képeslapokat osztogattak, amelyekből párat megírtam és ők hivatalból, saját pecsétjükkel azonnal fel is adták. Alain javaslatára a nem túl eredeti, de akkor még ismeretlennek számító tenger gyümölcseit (frutti di mare) kértünk – fel is szervíroztak az asztal tetejére legalább egy méteres különlegesen felrakott jégkocka-piramist, amelyet a mélytengeri élővilág minden békés és ehető fenevadjával díszítettek. A legkülönfélébb színekben, formákban és nemzetségekben pompáztak ott az ebédre várakozó tengeri szörnyek. A tányérok mellé nyolc-tíz kampós vagy hegyes evőeszközt helyeztek el igen akkurátusan – a leginkább orvosi műszerekre emlékeztető kínzóeszközök ügyes forgatásával még a régi húszfilléres nagyságú fekete éti csigából is ki tudtuk piszkálni a szintén fekete, ám annál kisebb kicsiny csigahúst. Jó órákat küzdöttünk a kagylókkal-osztrigákkal-rákokkal-csigákkal és egyéb csodákkal (hal nem volt), és chablis-t ittunk hozzá; legalábbis úgy emlékszem. Amint arra is, ahogy a csillogó világvárosi napsütésbe kibukva a maratoni és fejedelmi ebéd végeztével, Kopeczky barátomhoz fordultam, és magyarul, hogy Alain barátunk ne értse, rezignáltan azt kérdeztem: mi lenne, ha ennénk egy kis sült kolbászt?

Mindegy – a Procope étterme, amelyik különben ezért az ebédért engem például bejegyzett törzsvásárlói közé (ó, folyamatosság), és egy kis bronzplakettet is mellékelt hozzá (szintén: a folyamatosság), szóval maga a Procope-történet is regény után kiált.

Hanem vissza a mi gyönyörű Szagos sárfehérünk regényéhez – a meséhez az tartozik még hozzá, hogy nemrégiben egy borszakíróval az öreg házam alatti pincében több tételt nézegettünk. Z. barátom a Sárfehérnél jelentős gyakorlata ellenére némi tanácstalansággal forgatta kóstolópoharát. Mi ez? Mihez lehetne hasonlítani? Mi lesz belőle? Mert a Somlón a nyolc hónapos tétel még csikóbornak számít. Mert a megszokott íz- és illatpanorámában sehol semmilyen rendszerben nem találta a kipárnázott helyét; sava kevés, de különleges illatú és hosszú lecsengésű. Kevert borba, cuveé-be való – mondom én. A sommelier-iskolákban viszont nem tanítják, szakírók nem értékelik, mert nincs belőle. Szittya ital, folytatom tréfásan a bormesternek – de bizony Kárpát-medencei egyediségével és összetéveszthetetlen személyiségjegyeivel nem is jártam oly messze az igazságtól. Története fordított Procope-történet – amely a szent folyamatosság hiányát danolja.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője