HÚSVÉTKOR a Balatonnál jártunk. Petrányi István csopaki pincészetének meglátogatása után Balatonfüredre, a sétányra mentünk. Sétáltunk egyet, ahogy az illik, s ahogy néhány ezren hasonlóképpen cselekedték. Egyfajta rituálé ez, amely leginkább a sétányra korlátozódik, ahogy azt már korábban is tapasztalhattuk. A sétány, a Balaton-part él, a néhány utcányival feljebb lévő éttermek, egyet-kettőt leszámítva üresen konganak. Balatonfüred akár egysétányos városnak is tűnhet az olyan ritka látogatónak, mint amilyen én is vagyok.

A séta végeztével a sétány végén lévő egyik (legkecsegtetőbbnek tűnő) halashoz tértünk be. Hal persze mi más is lett volna, mint a hekk, amit egyébként bátran lehet kedvelni, nincs abban semmi szégyenkezni való. A felhánytorgatni való nem is annyira a derék atlanti hekk meglétében (bár ekörül is akadna miről beszélni), hanem sokkalta inkább a balatoni halak hiányában testesül meg.

A hekk sütését 2-3 perccel korábban már abba kellett volna hagyni, hogy megfelelő legyen. Fogyasztható volt, bár szárazabb (és sósabb), mint amit kedvelek. (Két szelet kenyér, két hekk törzs, két darab közepes méretű kovászos uborka, egy víz, egy átlag magyar sör: 4.400 Ft.)

A balatoni halak hiányára visszatérve meglepő, hogy mennyire ritka a tavi hal a part halsütödéiben. Lehet, hogy elszoktunk a mélyen irdalt, paprikás lisztben megforgatott, ropogósra sült keszegtől. Az új generációk már csak hallomásból ismerhetik, olyannyira hiánycikk lett. Persze el lehet gondolkodni azon is, hogy a keszeg tényleg annyira jó volt-e, mint a nosztalgia mondatja velünk, vagy csupán más sem akadt helyette. Akad itt megválaszolatlan, újra és újra feltett kérdés szép számmal, miközben a Balaton gasztronómiája, egy-két üdítő példát leszámítva, egy helyben topog, s a regionalitásnak kevés nyomát tapasztalni. Ezer kilométerekről szállított fagyasztott tengeri halat már ehetünk a Balaton partján. Vajon mikor ehetünk helyben halászott, friss balatonit?

Csíki Sándor♣