A KÖZELMÚLTBAN egy magyar gasztronómiáról szóló szimpóziumon az előadó elmondta, hogy Mátyás király pulykát is evett. A történész előadót egy cseppet sem zavarta az a szembetűnő ellentmondás, hogy míg Mátyás 1490-ben meghalt, Kolumbusz csak 1492-ben indult Indiába, hogy végül az Újvilágot fedezze fel. Mindez pedig azért lényeges, mert például a vadpulyka (Meleagris gallopavo) bizony arrafelé őshonos, s nem másfelé, így aztán kedvelt Mátyás királyunk aligha találkozhatott a pulykával. Mi történt hát, hogy mégis lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy Mátyás pulykát evett?

A pulyka-mítosz

Dr. Csapó Katalin muzeológus Királyi lakomák című írásában így ír:

„A pulyka és a páva ínyencségnek számított. A pulykát, amelyet nyelvünk indiakakasnak, indiatyúknak nevezett el, a budai ásatások tanúsága szerint már az Anjou-udvarban is fogyasztották, írott emlékekből pedig megtudjuk, hogy Mátyás király 1489-ben Milánóból pulykákat kapott.”

Dr.Füreder Balázs főiskolai docens az előbbinél már jóval óvatosabb és körültekintőbb, amit határozottan színvonalas doktori (PhD) disszertációja is mutat. Látja ő is, hogy itt valami nagyon nincs rendjén:

„A fiatal fácán, fogoly, kacsa, kappan, liba és seregély (ezek mellett, más források szerint szerették a pávát és a pulykát is, holott az utóbbi 1524 táján érkezett Európába az Újvilágból, és nálunk csak a XVI-XVII. század fordulóján kezd elterjedni)…”

Bár a szerző gyanakvóan tekint arra, hogy miként is lehetséges a pulyka emlegetése, amikor Európa még csak nem is ismerte ezt a madarat, de sajnos nem megy tovább, s némi lábjegyzetbe szorított idézettel újrahitelesíti a mítoszt, a felelősséget Csánkira (1883), és Zolnayra (1975) ruházva.

„A pulyka a legnagyobb ritkaságok közé tartozott Európa-szerte, a magyar udvarnál pedig sokáig talán hírét sem hallották. Csak az utolsó időkben gondolt rá Mátyás, hogy meghonosítsa.” (Csánki 1883. 649.) vagy „A pulyka ritkaság még ekkor; 1489-ben a király, a milánói herceg követe útján kér és kap pulykákat s azok nevelésére egy milánói pulykamestert. A milánói pulykász 1489 tavaszán megérkezett Budára, hogy a király cselédeit a– pávánál kevésbé szép, de jobb húsú – pulykákkal való bánásra, rendszeres pulykatenyésztésre megtanítsa.” Zolnay 1975. 141.”

Furcsa, hogy annyi év, s annyi elbizonytalanodás után alig-alig hangzott el, hogy a pulyka nem lehetett ott Mátyás asztalán, pláne nem az Anjou királyoknál. Ami ott volt az nem pulyka volt, hanem valami más.

A pulyka és a vikingek

Érdekességként még idézek egy gazdag képzeletű lexikonszerzőt is (a nevét nem ismerem), aki úgy oldja fel a pulyka Kolumbusz előtti Európába kerülésének talányát, hogy a vikingekre bízza a pulyka Európába szállítását. Nem sokat tétovázik, s cseppet sem bizonytalan:

„Amerikai eredetű háziszárnyas a pulyka. Először viking hajósok hozták magukkal Európába.”

A előzőekben idézett mondatok ugyan az egyik Magyar Néprajzi Lexikonból vannak, de ez a fenti állítást egy cseppet sem hitelesíti. Nem ritkaság az ilyen kijelentés. Elegendő csak az ősmagyarnak mondott keng és ta-keng elnevezésű ételekre gondolnunk ahhoz, hogy belássuk, akár történeti konstrukciók kulcselemeivé, axiómáivá is válhatnak izgalmasan hangzó, ám tényekkel alá nem támasztott kijelentések.

• A vikingek kétségtelenül már Kolumbuszt fél évezreddel megelőzően is jártak Amerika (Vinland) földjén, mint Bjarni Herjólfsson (985), Thorfinn Karlsefni és családja (992), majd az ő elbeszélésük alapján Vörös Erik fia Leif Eriksson (1000), s a következő évtizedben még többen mások. Valamennyien Grönland nyugati partjairól indultak. Akadt, aki Grönlandról visszahajózott Norvégiába, s volt, aki Izlandon telepedett le, de igazán nagy képzelőerőre lenne szükségem ahhoz, hogy a pulyka Európai elterjesztését ezekhez az emberekhez kössem, különösen, hogy a Magyar Néprajzi lexikonon kívül más nyomát az állításnak nem találtam.

Mátyás nem evett pulykát

Nos, akárhány Mátyás királyról és a pulykáról szóló írással is találkozunk, a Meleagris nemzetségbe tartozó pulyka bizony nem szerepelhetett Mátyás étlapján, mert csak évtizedekkel a király halála (1490) után jutott el Európába. De ha a király nem ehetett pulykát, mert a pulyka akkor még csak a tőlünk sok ezer kilométerre élő amerikai bennszülötteknek volt elérhető, akkor miért írják mégis, hogy pulykát evett?

A félreértések sorozata már a legelején elkezdődött azzal, hogy az amerikai vadpulykát a már ismert gyöngytyúkként határozták meg. A történet ettől kezdődően már olyan, mint egy bohózat, amelyben egymást érik a félreértések. Ennek eredményeként a gyöngytyúknak pulykával való összemosása több síkon is megvalósul. India is hamar belekeveredik a dologba, de nem mint egy lehetséges másik pulyka faj (indiai-tyúk, Indianische Hahn, Le Coq d’Inde) valós származási helye, hanem, mint az az egzotikus (mellesleg Amerikával is erősen kapcsolatba hozható) hely, amely a képzeletben az egzotikus dolgok szülőföldje. A pulyka pedig egzotikus madár volt. Egy újabb lépést téve, az egzotikumot Európa számára sokáig a törökök képviselték, akiknek mind a gyöngytyúk, mind a pulyka kereskedelemben jelentős szerepük volt. A félreértések itt teljesednek ki.

A 16. században meginduló pulykakereskedelem Törökország közvetítésével történt. Azonban nem csak a spanyol közvetításű amerikai pulyka, de az afrikai származású gyöngytyúk kereskedelme is ebben az időben indult nagyobb mértékben a portugálok révén, szintén aktív török közreműködéssel. Ez a sajátos helyzet, valamint az állatrendszertan tudományának gyakorlati hiánya kellően megalapozta a ritkaságnak számító, az ókor óta Európában csak elvétve előforduló, de a 15. század portugál Afrika expedíciói révén újra felfedezett gyöngytyúk, s a 16. század első felében piacra kerülő újvilági pulyka köznyelvi összekeverését.

• Mindezek  remek bizonyítékaként az angol nyelvben a török pulykakereskedő(k) országának, Törökországnak (Turkey) a nevéről nevezték el a pulykát (turkey), s a nagyon hasonlónak látott, gondolt gyöngytyúk is ezen a néven volt ismert (turkey). E két madár nevei (Turkey hen, Guinea hen, etc.) az angol nyelvben kezdetben szinonimak voltak, ahogy egyéb nyelvekben is.

• Az indiai-kakas és indiai-tyúk (Indyay Tyk, 1581) elnevezés a latin Gallus indicus (Indiai-tyúk) név magyarra fordított változata, s nem valamiféle sajátos régi magyar elnevezés, ami bármit is igazolhatna. Németül (Indianische Hahn), s franciául (Le Coq d’Inde) is így nevezték Az alábbi képen Adriaen Collaert egy 1600-ból származó itáliai metszetén  látható a Gallus indicus.

• P. Michaelis Pexenfelder Nürnbergben 1670-ben megjelent könyvében található a következő, az elnevezés körüli káoszt jól mutató mondat: „Tum Gallopavus, (Gallopavo, Pavogallus, Gallus Indicus, Africanus, Africus, Numidicus, guttatus) …” Az idézett mondatban elhangzik a pulyka (Gallopavus), majd a precíz német szerző zárójelben felsorolja a pulyka 17. század második felében még használt további elnevezéseit is. Ezek közül a Gallopavo, Pavogallus, Gallus Indicus a ma is ismert pulyka, azonban az Africanus, Africus, Numidicus, guttatus már a gyöngytyúk, hiszen az származik Afrikából és az guttatus, vagyis pettyes.

• Röviden, de megemlítem, hogy a félreértéseket még tovább erősítette a görög Meleagris szó is, amely mindkét madár nevével kapcsolatban került.

Megnyugtató változást végül az állatrendszertan fejlődése hozott, amikor az észak-amerikai vadpulyka (Meleagris gallopavo) és a Szaharától délre vadon élő sisakos gyöngytyúk (Numida meleagris) határozottan két fajként került meghatározásra. Azóta már nincs félreértés, de a kezdeti idők kuszasága tovább él, többek között az olyan mítoszokban is, mint, hogy Mátyás király pulykát evett.

Mit evett hát Mátyás, ha nem pulykát?

1. Határozottan állítható, hogy Mátyás király azt a madarat, amelyet ma pulyka néven ismerünk, bizonyosan nem ismerhette, így aztán nem is kerülhetett az asztalára, s nem is kaphatta ajándékba, mert mások sem ismerték.
2. Mátyás király a már az ókori világban is ismert, a középkorban gyakorlatilag eltűnt, majd a 15. században újra felbukkanó, ám Mátyás korában még mindig ritkaságnak számító, ezért egzozkus tyúkot, gyöngytyúkot evett, amely „a pávánál kevésbé szép, de jobb húsú”. (QED)

A pulykát vacsoráló Mátyás király története tehát bizonyosan nem egyéb, mint egy félrefordításon, félreértésen, s taxonómiai, nyelvészeti ismeretek hiányán alapuló  népmese (aki nem hiszi, járjon utána). Ideje hát hinni a szemünknek – s kijavítani a könyveket (2010).

©Csíki Sándor♣