HAZÁNKBAN A LEÖLT marha hetekig érlelt húsát megsütni igen civilizált cselekedetnek számít, a frissen fogott rovarokat elkészíteni azonban már egyáltalán nem az. Pedig a kemencében sült, ropogós sáskák, a selyemhernyó édeskés, dió ízű bábja, a szárazon, vagy csupán kevés mogyoróolajjal pirított, zöldpaprika ízű szöcskék kiváló fehérjeforrásnak számítanak. A 400 millió évvel ezelőtt megjelent rovarok az állatvilág legnépesebb osztálya. Óriási számú, legalább hétszázezer faj tartozik ide. A világ rendje szerint a békés növényevőkkel egy időben megjelentek a rovarokra vadászó ragadozók is.

Számuk és változatosságuk, akárcsak a zsákmányé, a törzsfejlődés során mindig jelentős volt. A bőséges mennyiségben rendelkezésre álló rovarok igen hamar az élővilág kedvenceivé váltak. Táplálék kiegészítőként, szezonális- vagy kizárólagos élelemforrásként a legkülönfélébb fajok fogyasztják őket. Növények, s állatok egyaránt vadásznak rájuk. A sorból a főemlősök, köztük a ma élő ember (Homo sapiens sapiens) sem hiányzik.

Európa és a rovarevés?

Konyhakultúránkra büszke európaiként a rovarevést leginkább csak távoli népek furcsa szokásának tartjuk, amihez – a különcséget leszámítva – Európának alig akadhat köze. A tények azonban erre a vélekedésünkre is rácáfolnak. Az olajban, zsírban sült rovar még nem is olyan régen éppúgy az utcai folklór része volt Brüsszelben, mint Afrika, Ázsia és Amerika sok részén ma is. Kassák Lajos (1887-1967) az Egy ember élete című kétkötetes önéletrajzi regényében így ír a 20. század elejének erről az utcai eledeléről:

„Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket.”

A mai Brüsszelben járva ugyan ki is gondolná, hogy így történt? Persze a mai Svédországban járva is ugyanígy ki gondolná, hogy alig több mint száz esztendeje még sokfelé fakéregből (is) készült kenyeret ettek? A rovarevés története ugyanígy rejteget még érdekességeket, s megfontolásra érdemes racionális szempontokat is.

Az entomophagia

A rovarfogyasztás tudományos neve az ógörög éntomos (rovar) és phăgein (enni) szavakból alakult ki. Az entomophagia kifejezés ma már egyes, rendszertanilag nem a rovarok közé tartozó fajokra is kiterjesztődött, mint amilyenek a pókok, skorpiók. A rovarevés világszerte elterjedt és elfogadott maradt, miközben akadnak helyek, ahol a kulináriának ez a vonulata ma már jobbára csak viszolygást vált ki. E viszolygás oka vallási tabukra, vagy abból levezethető beidegződésekre csak részben látszik visszavezethetőnek, mivel a rovarevés nem számít eleve, s teljeskörűen tiltottnak. A judaizmus, kereszténység és iszlám által egyaránt szentnek tekintett Mózes Könyve a csapásként érkező, emiatt aztán utált, ám mégis táplálónak tartott sáskák (szöcskék) négy faja esetében megengedő marad.  Mózes III. könyve így szól erről:

• 11:21. Csak azt ehetitek meg az összes négylábú*szárnyas férgek közül, amelyiknek lábain felül szökő-szárai vannak, hogy szökdécselhessen azokkal a földön.
• 11:22. Ezeket egyétek meg azok közül: az arbé-sáskát az ő nemével, a szolám-sáskát az ő nemével, a khargol-sáskát az ő nemével és a khagab sásákát az ő nemével.
• 11:23. Minden egyéb négylábú szárnyas féreg pedig útálatos légyen néktek.

(*A bibliai szövegben négy lábról esik szó, azonban a rovarok hatlábúak, amit a Hexapoda név is jelez.)

Az engedélyezett (kóser, halaal) sivatagi sáskák tápértéke figyelemreméltó: fehérjetartalmuk magasabb (65%), mint bármilyen marhahúsé, miközben zsírtartalmuk csekély. Az ókor népei a sáskát ették nyersen, ám gyakran sós vízben főzték, vagy a megszárított és a megőrölt rovarokat lisztbe keverték, s így sütöttek belőle kesernyés ízű (növelt fehérjetartalmú) kenyeret. Akadhatott más elkészítési mód is, amire korábbi nyomok utalnak. Egy dombormű tanúsága szerint például a Bibliában is említett Sin-ahhe-eriba királynak, asszíria uralkodójának (Kr.e. 705-681) pálcikákra tűzött – vélhetőleg sült – sáskákat szolgálnak fel egy ünnepen. Ilyeneket ma is láthatunk, különösen Kínában, Thaiföldön. (Folytatása következik.)

Csíki Sándor♣