A MINAP Segal Viktorral beszélgettünk a Ráday utca egyik teraszán, alig egy kőhajításnyira az első Michelin csillagos hazai étteremtől, a Costestől. Sok mindenről szó esett. Viktor – egyebek mellett – óraadó egy főzőiskolában, ahol az ifjaktól az idősebbekig igen sokféle ember megfordul. A beszélgetés során vetődött fel a „nem szeretem”, és s „nem jó” közötti lényeges különbség, amelyet tapasztalata szerint sokan nem is tudatosítanak magukban.
Viktor gyakran találkozik azzal, hogy a főzni tanulók az étel leírására a tömör, s elutasító „nem jó” kifejezést használják, miközben a valóság az, hogy csak nem szeretik az adott ételt, vagy idegenkednek tőle, ami persze evolúciósan rögződött tulajdonságunk (akárcsak az új iránti fogékonyságunk).
Könnyen beláthatjuk, hogy bőséggel akad tartalmi különbség aközött, hogy valami „nem jó„, s aközött, hogy „nem szeretem„. Attól, hogy egy ételt nem szeretek (nem ízlik), az még lehet igen jól elkészített, s másoknak, akár a többségnek is tetsző, vagyis „jó”. A különbség nyilvánvaló, így ebben a körben kár is lenne tovább ragozni.
Nem tudunk enni!
Hazafelé tartva egyre csak az előbbieken járt az eszem, s magamban végül is arra jutottam, hogy a „nem jó” és „nem szeretem” felcserélődése bizony mélyebb gondokra is rávilágíthat. Többek között arra, hogy bár minden nap eszünk, s így igen gyakorlott étkezőknek számítunk, az ízlésbeli pallérozottságunk nagyon sok kívánnivalót hagy még maga után. Márpedig, ha az élménnyel kapcsolatos egyszerű és tömör megfogalmazás körül is ilyen problémáink adódnak, akkor az a lényegre, az étkezés élményének átélési képessége körüli gondokra is rámutathat. A precíz nyelvi kifejeződés ugyanis az élmény átélésének és felidézhetőségének is fontos záloga.
Talán tévedek, de Segal Viktor tapasztalata így számomra azt is jelenti, hogy nem tudunk enni, ahogy nem tudunk az étkezésről sem beszélni, mesélni. Hiányzik a szókincs, a frázisok, a szófordulatok, a mondatfűzés, az elbeszélő logika. Hiányzik hozzá a nyelvezet, aminek sokféle oka, így történelmi is akad, valamint az, hogy nem jött még el az ember, aki megalkossa. Krúdyt olvasva csodálatos nyelvi gazdagsággal, s leíró erővel találkozhatunk, azonban itt most nem az ő tehetségére gondolok, hanem a borértékelés, s borleírás nyelvezetéhez hasonló, de kevésbé mesterkélt segédeszközre. Az amerikai Gertrud Stein mondása szerint, például a franciák
„nem csupán az étkezésről, hanem az étkezésről való beszélgetésről is beszélgetnek.”
Ezzel szemben mi nem tudjuk érzékletesen leírni azt, ami mindennapi élményünk, az ízeket, illatokat. A „finom” és a „nem jó” bizony igen csekély mértékben képesek az étkezés élményét a maga sokszínűségében visszaadni. Valószínűleg ezt is tanulnunk kellene, akár az iskolában is, mert tény: nem tudunk enni, s nem tudunk az étkezés öröméről (sem) beszélni. Mindezek hiányával pedig szegényebb életet élünk annál, amilyet élhetnénk.
Gabah: Szerintem is. 🙂
„… mi nem tudjuk érzékletesen leírni azt, ami mindennapi élményünk, az ízeket, illatokat.”
Miért, mást le tudunk írni?
Az ilyesmi nem a köznép, hanem a költők, írók dolga. Mi aztán vagy elolvassuk/meghallgatjuk, vagy sem.
🙂
„Az amerikai Gertrud Stein mondása szerint, például a franciák… stb. stb…”
Ez még semmmi! Párizsban még az utcaseprők is franciául beszélnek!
:-))
Van francia és francia. Mint ahogy van Magyar és magyar. Az egyik francia hosszasan elfilozofálgat a konyha termékén, a másik meg csak úgy bekapja.
És ez se nem kultúra, se nem pénztárcafüggő. Két Michelin csillagos étterem ügyvezető igazgatója – ő az, aki fogadja a vendéget, és a rendelés előtt/közben elbeszélget vele – panaszolta: hiába adja ki a lelkét, a többséget nem érdekli az, hogy mit eszik. Az étel mellékes, a társaság a fontos. És nincs igazuk? Az erotikusnak tervezett vacsora sem működik szerelmes szívek nélkül.
(Hobbiszakács! Mitől „igazi”, illetve a nem „igazi”?)
Sándor vedd észre, az egy trdaemark 🙂
Jogos a kérdés.
A nicket Rejtő Jenő igazi Trébitse mintájára „alkottam”.
🙂
Sance: jó a megérzés 🙂
Sance: Amikor a kérdést feltettem, akkor a nickre kattintva az egy olyan oldalra vitt, amelyből nem tudtam a szrzőt azonosítani, ha már URL-t megadott. Márpedig Hobbiszakács és én már leveleztünk, ezért az jutott eszembe, hogy valaki eddig ismeretlen írt, ráadásul Hobbiszakács nick alatt. (A későbbi hozzászólások már a megfelelő oldalra vezetnek, így nem is okoznak zavart nálam az azonosításban.)
Én vagyok a ludas, az első megszólalásnál reflexből az új blogom címét írtam be. Mea pulpa, mea rántott pulpa (ami az egyik közép-európai nyelven combot jelent).
:-))
Hobbiszakács: …”Az egyik francia hosszasan elfilozofálgat a konyha termékén, a másik meg CSAK ÚGY BEKAPJA.” Könyööörgööm!, és hol marad a gasztromantika?!!…
Az érzelmes és a beteljesülést ígérő ínykalandok az étterem, vendéglő, kifőzde, stb. (bankkártya „tehetsége” és pillanatnyi elhatározás kérdése) kiválasztásánál kezdődnek. Az „ízkupinak” olyannak kell lennie, hogy az otthonérzet hangulata csábítson maradásra és a komfortos ellevés gondtalanságát élhesse meg az oda betévedő. Miután az asztal kiválasztásra került (figyelembeveendők: tájolás, főbejárattól, konyhától való távolság, napközben a természetes fénybeesési szögek –koratavasszal, későősszel egy naplegelte asztal maga a mennyország!-, estidőben a mesterséges fényforrások elhelyezkedése, erőssége) érkezik a pincér az étlappal… Ez az asztali élvhajhász elérzékenyülésének első pillanata: „olyan áhitattal veszi kezébe az étlapot, mint valami szerelmeslevelet” (copyright Krúdy), majd elkezdi annak alapos áttanulmányozását. Ez rendkívül nagy figyelmet és régebbi ízélmények előhívását igénylő felelősségteljes szellemi tevékenység! Előfordulhat, hogy az étlap valamelyik tétele nem szolgál kellő információval az étel összetevőit és készítési módját illetően. Ekkor a pincér segítheti ki a nem konfekciógyomorral rendelkező kíváncsiskodót. Amennyiben ez a felvilágosítás sem elégíti ki az akkurát vendéget, nem jöhet más, mint a konyhai praktikák autentikus tudora, a vendégért tűzbemenő, készséges, szaktudományában kiváló, jellemében szerény séf úr…
(Tovább nem folytatom, az már korhatáros lenne!… Szóval, nem úgy van az, hogy „csak úgy bekepjuk”…:))
Hobbiszakács! Ha emlékszel, annak idején én definiáltam a „gaszturbál” kifejezést, kérlek most Te tedd ezt a „gasztromantika”-val! 🙂
spajzcetli: „Ha emlékszel, annak idején…”
Hogyne emlékeznék (széles vigyorral) azokra szép időkre, amikor csak úgy röpködtek az étekinspirált gondolatok a gasztroblogoszférában. És tudatában vagyok annak is, hogy korántsem merítettük ki az egykori szócsavarintás-roham adta lehetősége(ke)t.
Kérésednek engedelmeskedve, és a teljeség igénye nélkül, nekirugaszkodom egy kiegészítést, toldást-foldást, javítást igénylő meghatározásnak:
A gasztromantika összetett fogalom, a gaszturbálás szalonképes formája, amit az ízkupiban, sőt már az odavezető úton verbálisan művelünk. (A két fogalom, azaz a gaszturbálás és a gasztromantika közötti alapvető különbség a bekapás módjában van.)
De jól kezdődik ez a blogreggel! 🙂
U.I. 1. Köszi Sándor az előgyújtást!
U. I. 2. A kommentben citált eszmefuttatás a
https://hobbiszakacs.blog.hu/2009/01/16/mindennapi_betevonk
posztban és annak a kommentjeiben olvasható.