A MINAP Segal Viktorral beszélgettünk a Ráday utca egyik teraszán, alig egy kőhajításnyira az első Michelin csillagos hazai étteremtől, a Costestől. Sok mindenről szó esett. Viktor – egyebek mellett – óraadó egy főzőiskolában, ahol az ifjaktól az idősebbekig igen sokféle ember megfordul. A beszélgetés során vetődött fel a „nem szeretem”, és s „nem jó” közötti lényeges különbség, amelyet tapasztalata szerint sokan nem is tudatosítanak magukban.
Viktor gyakran találkozik azzal, hogy a főzni tanulók az étel leírására a tömör, s elutasító „nem jó” kifejezést használják, miközben a valóság az, hogy csak nem szeretik az adott ételt, vagy idegenkednek tőle, ami persze evolúciósan rögződött tulajdonságunk (akárcsak az új iránti fogékonyságunk).
Könnyen beláthatjuk, hogy bőséggel akad tartalmi különbség aközött, hogy valami „nem jó„, s aközött, hogy „nem szeretem„. Attól, hogy egy ételt nem szeretek (nem ízlik), az még lehet igen jól elkészített, s másoknak, akár a többségnek is tetsző, vagyis „jó”. A különbség nyilvánvaló, így ebben a körben kár is lenne tovább ragozni.
Nem tudunk enni!
Hazafelé tartva egyre csak az előbbieken járt az eszem, s magamban végül is arra jutottam, hogy a „nem jó” és „nem szeretem” felcserélődése bizony mélyebb gondokra is rávilágíthat. Többek között arra, hogy bár minden nap eszünk, s így igen gyakorlott étkezőknek számítunk, az ízlésbeli pallérozottságunk nagyon sok kívánnivalót hagy még maga után. Márpedig, ha az élménnyel kapcsolatos egyszerű és tömör megfogalmazás körül is ilyen problémáink adódnak, akkor az a lényegre, az étkezés élményének átélési képessége körüli gondokra is rámutathat. A precíz nyelvi kifejeződés ugyanis az élmény átélésének és felidézhetőségének is fontos záloga.
Talán tévedek, de Segal Viktor tapasztalata így számomra azt is jelenti, hogy nem tudunk enni, ahogy nem tudunk az étkezésről sem beszélni, mesélni. Hiányzik a szókincs, a frázisok, a szófordulatok, a mondatfűzés, az elbeszélő logika. Hiányzik hozzá a nyelvezet, aminek sokféle oka, így történelmi is akad, valamint az, hogy nem jött még el az ember, aki megalkossa. Krúdyt olvasva csodálatos nyelvi gazdagsággal, s leíró erővel találkozhatunk, azonban itt most nem az ő tehetségére gondolok, hanem a borértékelés, s borleírás nyelvezetéhez hasonló, de kevésbé mesterkélt segédeszközre. Az amerikai Gertrud Stein mondása szerint, például a franciák
„nem csupán az étkezésről, hanem az étkezésről való beszélgetésről is beszélgetnek.”
Ezzel szemben mi nem tudjuk érzékletesen leírni azt, ami mindennapi élményünk, az ízeket, illatokat. A „finom” és a „nem jó” bizony igen csekély mértékben képesek az étkezés élményét a maga sokszínűségében visszaadni. Valószínűleg ezt is tanulnunk kellene, akár az iskolában is, mert tény: nem tudunk enni, s nem tudunk az étkezés öröméről (sem) beszélni. Mindezek hiányával pedig szegényebb életet élünk annál, amilyet élhetnénk.
Egyetértek!
tetszik és érdekes
Nagyon igaz, én is ezt látom.
Jaj, de jó ez a poszt!
Nagyon sokat gondolkodom ezen a témán! Az egyetlen problémám az, hogy bármilyen finoman próbálom meggyőzni az embereket arról, hogy először kóstolunk, utána körülírjuk, hogy mi tetszik, és mi nem, mit érzünk, és mit nem, esetleg mit várunk egy (akár hangzatos) elnevezés alapján, sokszor addig sem jutunk el, hogy „kóstolunk”.
Emlékeztek még az egykori általános iskolai „háztartási ismeretek” (hol milyen néven futott) szakkörre? Szerintem ma több, mint aktuális lenne ezeknek a nem szakkör szintű, hanem kötelező bevezetése. Ha tanulunk a szelektív hulladékgyűjtésről, a fenntartható fejlődésről, akkor tanuljunk az evésről is, mert bármilyen banálisan hangzik, ez utóbbi legalább olyan fontos, mint az előző kettő.
Szívemből szóltál.
Hú, ez egy nagyon jó post!
Gabah, „gyakorlati ismeretek” volt az a bizonyos óra. És nagyon-nagyon hiányolom az ilyen jellegű foglalkozásokat a tanrendből. Már oviban kéne kezdeni.
Ma már igenis fontos, hogy az étkezés terén is nyissanak az emberek. Nagyon ki tudok azon akadni, amikor valaki kategórikusan elzárkózik valami megkóstolásától. Indok: nem szeretem. De miért? Hát mert a napköziben…. Ó egek! Nőjünk már fel! Fejlődjünk! Legyünk nyitottak! Nem lehet a napközi az etalon. Pedig sajnos az. Nesze, itt van! Egyél, aztán kuss.
Még mindig tartja magát a téveszme, hogy aki szeret enni, vagy „szereti a hasát” az egyenlő a mértéktelenséggel és ez főleg nők esetében nem lehet pozitív tulajdonság. Beszélni róla meg pláne nem.
Az ilyen „nem jó” ételek sajnos nagyon tudnak öröklődni családon belül, utód legyen a talpán aki ki tud törni a béklyóból és felvállalja az eltérő vélményét.
@Gabah: Szép küldetés vakoknak színeket leírni. Amíg valaki nem tapasztalja meg a „tökéletes ízélményt”, addig max megtanulhatja mit mondjon, de igazából nem lesz mércéje, amihez viszonyítson.
Vessetek bár köveket rám, alapvető egyetértésem mellett fenntartásomnak is hangot adok.
Miközben én is nevetségesnek tartom a „csak” meg se kóstolást – itt nem a távoli kultúrák számunkra ehetetlenként szocializálódott alapanyagaira, pl. rovarok gondolok. Ezen közben kiemelkedő fontosságúnak tartom e téren a józan mértékletességet. Nem volna szerencsés ha az ételek leírásának is kialakulna, az itt is finom elutasítással említett, ködösítő szaknyelve, mint a bormagyarázatoknak.
Az étkezésnek a élmény faktorát minden előtt kiemelni olyan lenne, mint ahogy manapság mindent élményként, életstílusként akarnak ránk tukmálni, a kazántól, a falfestéken át a wellness fogkrémig. Ez pedig azt hiszem nem csak nem szeretem, ez nem jó.
Egyetértek jókajával. A borleíró nyelv már ködös, biztosan életközelibb nyelv kell. Az élmény hangsúlyozása pedig már rattentő unalmas és közhelyes. A reklámokban az acélöntés is élvezet lenne a 60 fokban állva.