SOSEM TUDTAM eldönteni: valójában néminemű „fejlődés” van-e kedvenc szőlővidékemen, a Somlón (Ság és Kis-Somlyó) – a Somlót például örömtelien kezdik újratelepíteni, vagy, mint az ember és a természet viszonyában oly sok helyütt észleljük, elhúzódó válságban volnánk. Netán közeleg vagy itt is a vég? S nemrégiben egy urbanisztikai vándor konferencián újra erős nyomatékot kapott a kérdés, mert ott is sorra a vészjóslóan kellemetlen igazság fogalmazódott meg, s persze nem először: ha így folytatjuk, nincs is oly messze az összeomlás.

Szerfölött kellemetlen egy ilyen tükörbe nézni, mert „most látunk tűkör által és homályos beszéd által” – Vida Gábor akadémikus évek óta nyomatékosítja, itt is mondta és előadásának rezüméjében le is írta:

„versengve rohanunk saját vesztünkbe, súlyosan károsítva bioszféránk rugalmasságát, ökoszisztéma-szolgáltatásait. Jelentősen megzavartuk Földünk anyagciklusait, éghajlati rendszerét, kifosztottuk az óceánok és tengerek halállományát, s kipusztítottuk a szárazföldi élővilág fajainak ezreit, s szennyező anyagokkal leptük el az egész Földet. Mindez pedig a Nagy Földi Rendszer megváltozott működésén keresztül visszahat saját fajunkra, megkérdőjelezve hosszabb távú lehetőségeinket, túlélésünk esélyeit”.

Ennyi – nincs növekedés, nincs fejlődés, a divatos szlogen, fenntartható fejlődés, pláne nincs, s téveszme az is, hogy az ember kényére és kedvére ura a természetnek. Odalehet a túlélési esély is. Az ökológiai lábnyom mindent elárul – az ökológiai lábnyom nagyjából annak a területnek felel meg, írja másutt Vida Gábor, amin egy ember fogyasztási javai előállíthatóak, s megtermelt hulladékai eltüntethetőek. Ha egy ország lakóinak lábnyomösszege nagyobb a rendelkezésre álló területnél, az az ország vagy más országok rovására él, vagy feléli természeti vagyonát.

Pedig én mindig azt gondoltam, ellentétben (vagy éppen okulva belőle) a globális ökológiai trenddel, hogy itt, különösen a Kis-Somlyón és a Ságon, szóval egy eldugott kistájon nem éltünk fel még mindent, s akár a táj és természet megfelelő fenntarthatóságáról, sőt valamiféle növekedésről is álmodozhatnék. Ami magát a reményt jelentené; azt, hogy ez az aprófalvas és művelt kistáj, s különösen annak különleges adottságú szőlőhegyei – melegvizei, jó minőségű földjei és még mindig jelentős erdei mellett – jelentős megélhetési potenciált jelenthetnének a magunk és utódaink számára.

A Somló, a Nagy-Somlói borvidék különleges bazaltos terroir, az ország Tokaj után talán a második legkarakteresebb borvidéke, jelentős természeti értékekkel. (Hogy a szellemet, „délnyugat géniuszát” ne is emlegessem, csak szárazon ideírom, hogy mások mellett itt született Berzsenyi, Weöres Sándor és Nagy László.) Beszéltem-beszéltünk róla sokat, de tán nem eleget, s persze kóstoltuk-készítjük csodálatos nedűjét is. Ám akad itt még valami. Egy nehezen mondható történet, ami miatt én mindig is bizakodtam.

Sokszor jártam úgy, ha kint jártam a hegyen, napi munka közben vagy csak egyszerűen üldögélve, például András öcsém ún. „szürke” pincéjének lépcsőin (a legmagasabb helyen épített pince a Kis-Somlyón és lenyűgöző innét a kilátás) s elbámultam a táj romlatlan és változásaiban is örök szépségei fölött, különös erő fogott el. A levegőben, a napfényben, de a téli hócsillogásban is; a sümegi várhegy szinte mindig kivehető látványában, a távolabbi, Badacsonyba, a Balaton-felvidékre néző vagy a zalai panorámában volt és van valami tájképen túli üzenet. Arra gondoltam és azt éreztem: itt valahogy különleges erők segítik az embert. Hogy ezen a helyen mindig megnyugszik a zaklatott, még az öntudatát vesztett vagy az azt kereső lélek is. Hogy a somlói bazaltokon jelentős „erőtéren” volnánk – ezekből a bazaltokból a Föld legmélyéről közvetlenül tör a felszín felé a felénk sugárzó életerő. Amitől boldog és derűs lehet a hegy, növény és az ember is. Ráadásul a hegynek még azt a profán igazságát is tudom, hogy termőföldje egyszerűen jóízű – egy francia borász ittjártakor nem nézett semerre, csak a Királykőnél lehajolt és megkóstolta földet. Egészen kiváló, mondta és nem érdekelte a mindenfelé árulkodó Nagy Magyar Parlag. Mert ezen a tájon a föld gyomrában isteni erők működnek.

Az említett konferencián a mai szőlőhegyek és a mai falu viszonyáról beszéltem és hát az adottságok és lehetőségek ellenére sok egyéb vigasztalót én sem mondhattam. Miért nem? Mert a mai látványos csúcsborászati teljesítmények ellenére, úgy általában a magyar szőlőhegyek lényegében a pusztulás vagy az eltűnés szélén állnak. Éspedig nem csak maguk a szőlőskertek, a réges-régi önigazgatású hegyközségek, melyeknek működését körültekintő, szinte demokratikus szabályok biztosították, hanem a szorosan holdudvarukhoz tartozó falvak egész rengetege is. Azok is pusztulnak, több súlyos ok mellett persze, de például elvesztettek valami különlegeset is; elvesztették azt az organikus kapcsolatot, amely a szőlőhegyekkel száz évekig természetes viszonyba fűzte őket. Pedig a szőlőhegy mindig is rendkívül fontos tényező volt a Kárpát-medence társadalmi és gazdasági életében – a saját korában rendkívül fejlett sárvári uradalomban, például, 1616-os pénzjövedelmének 86 %-a borból folyt be, s az egész királyi Magyarországon a híres promontóriumokon kívül szinte minden falunak, ahol hely volt rá, évszázadokig megvolt a maga szőlőskertje. Az 1847-48-as jobbágytörvények tárgyalásának idején az új képviselőház akkor 1, 600 000 holdra tette az ország szőlőföldjeinek összterületét – ma ez a szám, a legkedvezőbb adatok szerint is, jó, ha eléri a 70 ezer hektárt.

A mai faluban alig pislákol a szőlőhegyi öntudat: a hegyen kiveszőben van a régi, tősgyökeres gazda, a mindentudó helyi öreg. Alig ismerik a szőlőmunkákat, amely régen apáról fiúra szállt a szőlő szeretetével, a szaktudással és a pincével együtt. „Ha hegyet veszel, munkát veszel” tartja a mai falubeli mondás.

Pedig mindnyájan azt szeretnénk, ha a mai falu élhető és jövőt biztosító lehetne. Mint ezer évig. Hogy lakói ne vándoroljanak el. Hogy ne legyen üres a templom és minden negyedik-ötödik ház. Hogy legyenek fiatalok. Hogy adják vissza saját legelőit, ahová alig negyven éve százszámra jártak ki a marhák (ma egy tehén sincs a faluban), s kondaszámra a disznók. Hogy adják vissza folyóvizét, a Kódót, ahol a múlt század elejéig malom is őrölt, és a híd mellett a hatvanas évekig fürödtek is benne. Adják vissza az iskolát, falun élő tanítójával, küldjenek papot, hozzák vissza a postahivatalt. S ne csak személyautóval lehessen itt élni. De folytathatnánk napestig – erről a felelősségről beszéljünk. S hogy ez illúzió? Hogy egészen biztosan Árpád-kori települések egész sora fog hamarosan eltűnni?

Lássunk hát színről színre – ne csak tükör által homályosan. Beszéljünk egy fenntarthatóbb új világ alakításáról. A hegyen meg addig is botanizáljunk, keressük és védjük szeretett növényeinket: a tarka nőszirmot és a fekete kökörcsint. Telepítsük vissza a hollókat és a kerecsensólymot. Ültessünk Batult, Bőralmát, olyan gyümölcsöket, amelyek csak itt szeretnek díszleni. De leginkább ültessünk szőlőt, hogy a bazaltsziklák láthatatlan repedéseit megkeresve, hosszú gyökeret eresztve továbbra is fittyet hányjon a klímaváltozásra. Olyan, mint Egyszerre igyekszik a Föld gyomrába és föl, egészen magasra, a Fény felé. Mert összeköti a legmélyebb és legmagasabb erőket.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője